Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail küldése

Hétköznap is Hétköznapok sanzonjai

2016. november 16., 07:50
Büki László beszámolója Bükről.

Hová lettél Közönség? - Hétköznapok sanzonjai Kelemen Zoltánnal és Völgyi Attilával

"Hová tűntél Közönség? Vár rád az új szenzáció! ... Mi lett veled Közönség? Hiányzol, szembenéznék veled. ... Mi lett belőled Közönség? Úgy segítenék még neked!" - November 14-én a Büki Színházi Esték sorozat részeként Hétköznapok sanzonjai címmel Kelemen Zoltán és Völgyi Attila koncertje várta az érdeklődőket a Büki MSK színháztermében.

A Hétköznapok sanzonjai egy különös, borzongató, ismerősen ismeretlen világba repíti a hallgatókat, nézőket. Mindegyik dal egy különálló „égitest". Olyan párperces történetek, víziók, reflexiók ezek, melyekben a benső legérzékenyebb, legtitkosabb rezdülései kéz a kézben táncolnak a külső világ olykor rideg, olykor kedves, szívszorítóan esendő valóságával. A hétköznapokkal. 

Kelemen Zoltán és Völgyi Attila párosa azt az atmoszférát teremtette meg a színpadon, amiben a költészet boldog házasságra lépett a főleg európai sanzon és jazz hagyományaiból építkező, egyedi hangulatú zenével.

A sanzonoknak, bensőséges hangvételű daloknak intimitása van. Üzenete a művész érzéseiről, belső világáról. Főként, ha a szövegek az előadóhoz köthetők. Kelemen Zoltán ilyen, személyes élményektől vibráló, feszültséggel teli levegőjű hangulatot teremtett zenésztársával az előadott 18 dallal. Igen, Bükre kibővített, másfél órás műsorral érkezett a duó, aminek fele saját szerzemény volt - Völgyi Attila érzékeny, a dalszövegekhez simuló, kicsit sem tolakodó dallamaival és gitárjátékától kísérve -, másik fele pedig sanzonfeldolgozás, javarészt a belga Jacques Brel "tollából".

Aki nyomon követi Kelemen Zoltán alkotói tevékenységét, az tudja: érzékenyen, olykor kendőzetlenül reflektál a világ történéseire. A művész mindig "túllát" a realitáson, és legtöbbször ebben az érzékenységben, másképp látásban rejlik művészete. Keli nem kertel, nem szövi a rózsaszín álmok habkönnyű hálóját - zsigerekre ható racionalizmussal "vágja pofon" hallgatóságát, józanítja ki vagy épp érzékenyíti el egy-egy vallomással, színészi-énekesi "belehalással". Előbbire a Degenerált Generáció, utóbbira a talán legnagyobb Brel-örökzöld, a Ne me quitte pas (Ne hagyj magamra) és a ráadást záró vallomás volt szimbolikus reflexió.

Érthetetlen és elkeserítő, hogy mindezt csak maroknyian láthattuk, hogy a tátongó színházterem tucatnyi szerencsése vihette csak magával a két művész hangokba, mozdulatokba, gesztusokba öltött érzéseit. A két előadó a méltatlan - és valljuk meg, szégyenletes - helyzetre elegánsan reagált. Úgy, ahogyan csak olyan művészek tudnak, akiknek érzékenysége, intellektusa, művészi attitűdje a magából minden helyzetben adni akaró, a lelkét a színpadon hagyó EMBERT helyezi a közönség elé.

"Nem szeretem a nyitott ajtókat" - mondta Keli az előadás közepe táján, miután a tévés kolléga távozott... Érthető, hiszen a művészi intimitás egy zárt közegnek szól, onnan ki ne szivárogjon semmi, csak be. Lélekbe, fülbe, hazavitt emlékekbe.

"Nem szeretem a nyitott ajtókat" - mi mást írhatnánk erre, mint jó szándékkal azt, hogy ezek az ajtók mindig nyitva állnak! Mindenki előtt és csak az előadás előtt - egy város kulturális eszmélésére várva... 

/Büki László/

Forrás: Vaskarika.hu




« Vissza az előző oldalra!


Kelemen Zoltán - Magyar