Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail:
sanzoli@freemail.hu

Interjú Kelemen Zoltánnal

2015. március 28., 08:15
A Prémium Magazin hosszú lélegzetvételű beszélgetése a Weöres Sándor Színház művészével.

 

Kötelességem nem várni a csodát

Egy időben gyakran vonatoztunk együtt a Szombathely-Budapest vonalon. Mindig sajnáltam, amikor Győrben elköszönt, mert olyan jókat beszélgettünk színházról, életről, irodalomról. Láttam a zalaegerszegi színpadon több darabban is. Kifejezetten örültem, amikor úgy döntött: ide szerződik. Azóta szinte minden szerepében láttam. Egy ideje nemcsak én vagyok a rajongója, de az ötéves lányom is, akit szinte megbabonázott Sir Kánként. 

 

Az épület tetején találkozunk a színésztársalgóban, kávét készít, jön-megy, látom, sok mondandója lesz. Szeretem, hogy mindenről van véleménye, szabadon szól közéletről, lelkesítőn beszél fontos ügyekről; tudom, ír is már jó ideje. Követem a közösségi oldalon megosztott bejegyzéseit, úgy képzelem, kicsit én is részese lehetek így a világának. Zoli mégis inkább rejtőzködni szeret. Megfontolt, kimért, okosan figyel: várja, mire vagyok valójában kíváncsi. Halkan kavargatjuk a kávét, kis beszélgetés után úgy döntünk, lemegyünk a művész öltözőjébe, ott nagyobb csendben készíthetjük el az interjút.

 

 

- Szombathelyen születtél, egy olyan városban, ahol csak néhány éve működik színház. Miért akartál színész lenni? Emlékszel az első elhatározásra? Céltudatosan készültél erre a pályára kis korod óta, vagy sok vargabetű után döntöttél így?

 

 

- Nem voltam szavalókörös, semmi ilyesmivel nem foglalkoztam. Tizenhat évesen Tri Show-ra készítettünk egy műsort. Néhányan összeálltunk a suliból és megnyertük a versenyt. Akkoriban nem gondoltam, hogy színész leszek, bár a filmeket szerettem, de nem voltam egy olyan túlolvasott, jó tanuló gyerek. (nevet) Így aztán 1990-ben a vendéglátóiparban kezdtem el dolgozni, képzeld, a személyi igazolványomba az volt beírva: italmérő. Aztán a Kispityerből vonultam be katonának, ott aztán volt időm bőven gondolkodni azon, hogy mit is kezdjek az életemmel. Talán kalandvágyból jött a gondolat, hogy színész legyek. Valahogy kitaláltam egyik nap. Egyszer a korábbi iskolai csapatból meglátogatott a laktanyában talán Dömötör Tamás, aki azt mondta, felvételizni fog a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, így aztán én is megpróbáltam, de nem vettek fel. A második rostáig azért eljutottam. Kétszer nekimentem a vizsgáknak, aztán úgy hozta az élet, hogy Zalaegerszegre a Hevesi Sándor Színházhoz vettek fel. Egyik reggel Budapestről, ahol akkor laktam, beestem a Göcsej Expresszel… már javában zajlott a felvételi. Nem tudtam verset, improvizáltam hülyeségeket. (nevet) Azon kívül, hogy láttam néhány filmet, fogalmam sem volt arról, milyen egy valódi színház, hol vannak jó társulatok az országban.

 

- Milyen filmeket láttál? Voltak kedvenceid?

 

- Akkoriban a moziban az első öt sorba hat forintért válthattunk jegyet. Volt idő, hogy minden filmet megnéztem. Fábri Zoltántól szerettem Az ötödik pecsétet, vagy nagyon tetszett az Isten hozta, őrnagy úr! és a 141 perc egy befejezetlen mondatból. Kedveltem Latinovitsot, Bálint Andrást, Csomós Marit vagy Venczel Verát.

 

- Ha őket nézted, azért az nem rossz! Mondhatnám úgyis, akkor mindent láttál. Legalábbis, ami számít… Nyugtass meg, hogy Zalaegerszegen azért már tudtad, mi a dolga egy színésznek, ugye?

 

- Hát, meglepett, hogy felvettek, mert tényleg össze-vissza beszéltem. Szerencsére ez akkor bejött, de az elején egyáltalán nem tudtam, milyen a színház működése. Emlékszem, volt A lovakat lelövik, ugye? című darab, amelyben kaptam szerepet, volt már benne öt mondatom is. Ez a mű egy maratoni táncversenyről, az emberi élet, értékek és erkölcsök devalválódásáról szól. Sydney Pollack filmjét Faragó Zsuzsa dolgozta át, nálunk California blues volt a címe. Képzeld, amikor az ügyelő először hívott és csendben suttogott, megkérdeztem a többieket, hogy mi ennek az oka, beteg-e az Árpi bácsi torka. Máskor meg csomagba raktam a kiporciózott zoknit, alsóneműt, azt hittem egész évre kaptuk, és haza kell majd vinnem, hogy kimossam. Olyan szinten voltam szűz ebben a világban, hogy hihetetlen! Néha még most is el tud kapni egyébként ez a fajta rácsodálkozás. Talán nem vesztettem el, illetve nem akartam elveszíteni az ártatlanságomat.

 

- Ez minden hagyományos foglalkozás esetében is követendő lenne. Néha hajlamosak vagyunk rutinból végezni a mindennapi feladatainkat. Kik voltak a mestereid? Emlékszel arra az előadásra, darabra, szerepre, amelyben már érezted, hogy igen, bizony most már színész vagyok? Amikor már úgy használtad a testedet, hogy egy esésnél nem lettél kék-zöld és végig-beszélhettél egy estét is akár, anélkül, hogy berekedtél volna?

 

- Tudod, néha még most sem érzem azt, hogy igen én most már színész vagyok! Az első pont egyébként, amikor azt éreztem, hogy ezt érdemes csinálni, és a saját magam életén túlmutató szenvedélyek fogtak el, a Kakukkfészek című előadás volt 1995-ben.

 

- Az, de jó előadás volt, háromszor láttam!

 

- Stúdiós voltam akkoriban, és ez volt az első kiírt szerepem, nemcsak az voltam én, hogy továbbá. Az előadásban az Ellis nevű ápoltat játszottam, egy kataton beteget, aki Jézusnak képzeli magát. Az volt az első pont, amikor azt éreztem, hogy érdemes ezt csinálni. Tudod, mivel nekem nincsen ismerősöm, mentorom meg rokonom a szakmában, aki támogathatna, mindig háromszor annyit kell teljesítenem, mint másoknak. A főiskoláról nyilván úgy jönnek ki a színészek, hogy addigra már ismernek négyszáz olyan embert, akiket én negyven év alatt ismerek meg. Itt álok negyvenhárom évesen, és szó szerint a legkisebb szereppel is úgy vagyok, hogy szinte az életemért küzdök az elfogadásért és akkor az esetleges elismerésről, a „céhbe” tartozásról még nem is beszéltem. „Kint is vagyok, bent is vagyok”, de azért néha boldog is vagyok. Mindig újra kell kezdenem. De persze ez nem mehet át görcsösségbe, a precizitás, az alázat, az odaadás segíthet ilyenkor.

 

- Ez a személyiségedből fakad. Szorongó, magányos farkasnak tűnsz, aki nem enged közel magához bárkit.

 

- Nyugodtan mondhatod, hiszen a szorongás nem egyenlő valamiféle pszichoszomatikus betegséggel. Tépelődő típus vagyok, jól látod. A világgal is így vagyok, így létezem, a kapcsolataimban is folyamatosan kérdéseket teszek fel önmagamnak. Mi helyes, mi nem helyes, mi etikus mi nem az, mi erkölcsös és mi az, ami meg nem. Tehát, tényleg így működöm. Szükségem van erre, hogy megéljem az életet. Azért vagyunk ezen a földön, hogy minél többet megfejtsünk a világból. Először nyilván magunkból, így tudunk aztán a világból is.

 

- Zalaegerszegből átigazoltál a Győri Nemzeti Színházhoz, nem akartál soha a fővárosban szerencsét próbálni?

 

- Így alakult. Most már nem akarok, ez nyilvánvaló.

 

- Mindkét helyen szerettél dolgozni, mennyire voltál elégedett a feladataiddal? Mi volt az a szerepkör, amelyben jól érezted magad? Voltak-e olyan vágyaid, amelyek nem valósultak meg? Hogy emlékszel vissza ezekre az évekre?

 

- Nem gondolkodtam ezen. Nem tudok válaszolni erre, soha életemben nem kértem szerepet.

 

- Én biztosan kérnék! Nekem lenne szerepálmom, ha színész lennék, nem is egy! Miért nem kértek, ti színészek?

 

- Nézd, én nem kértem és nem adtam vissza még soha szerepet. Jó, egyszer egy beugrást nem tudtam elvállalni. Nem foglalkoztam soha olyasmivel, hogy miféle álmaim lennének. Úgy érzem, fegyelmezett ember vagyok. Ezzel az országgal is az a baj, hogy az emberek nincsenek a helyükön, nem ismerik fel a lehetőségeiket és a határaikat. Átnyúlnak egymás feladataiba, érzéseibe, többet, vagy kevesebbet gondolnak magukról, mint amik, akik valójában. Jobban érdekli őket a mások élete, mint a sajátjuk, mert addig sem kell tükörbe nézni, ami bizony sokszor fájdalmas és nehéz felismeréseket hozhat. Tudomásul kell venni, hogy ezt viszont nem lehet megúszni. Az élet nem egy könnyű műfaj, nem kizárólag ajándék és fordítva is igaz, nem csupán átok.  Borzasztó látni azt, hogy a modern társadalmak origójává a gyűlölet kezd válni, azok tagjai ehhez képest határozzák meg saját magukat, identitásukat cselekedeteiket. A sérelmek vezérelte élet azonban teljesen meddő, csak önmagát képes reprodukálni. Persze sokkal könnyebb ellenségképek segítségével megmagyarázni magunknak kudarcainkat, sikertelenségeinket, ballépéseinket, mentesítve magunkat a felelősség terhe alól, mint építeni, új minőséget létrehozni. Nem kérdés azonban, hogy a kettő közül melyik a járható út. A színháznak van egy vezetője, van a takarítónő, a titkár, a díszítő, a portás, az öltöztető, az asszisztens, az ügyelő, a színész, a zenész, a táncos, itt elvileg mindenki kell, hogy tudja a helyét, a dolgát. Más kérdés, hogy ez az elv a magyar színházakban érvényesül, avagy sem, nem az én dolgom erről vitát nyitni. Ebből a szempontból ezt a hierarchiát elfogadom. Egy egészséges társadalomban is így kellene, hogy legyen szerintem, feltéve ha azok a bizonyos láncszemek a helyükön vannak és az építés, a szolidaritás elvei érvényesülnek. Nem gondolom, hogy nekem bele kéne szólnom abba, hogy egy vezető mit lát bennem. Látja, amit lát.

 

- De ha nem látja?

 

- Akkor nem látja. Vagy téved, vagy igaza van (vonja meg a vállát) Sok szempont és nézőpont létezhet. „ Nincs mulatság? Csinálok magamnak!” Ha nem voltam megelégedve szereppel, akkor írtam. Ha ebben vagy abban nem volt az a lelkület, vagy állapot ahol én akkor tartottam, vagy, hogy úgy mondjam: nem volt megfelelő lehetőségem a kibontakozásra, akkor és ott a színházban, akkor kerestem magamnak mást. Mindig így volt. Kötelességem nem várni a csodát, magamnak kell tenni ezért. Minden évben lett volna tíz olyan eset, hogy megcsömörlök, de tudom, hogy jönnek majd olyan lehetőségek, amelyek a boldogság forrásai lehetnek. A boldogság nem egy nagy dolog, amit jó drágán megveszek az üzletben! Pillanatokból áll, tudod. Van ebben nyilván dac, hogy ha nem látják meg bennem, akkor azt megcsinálom, elvégzem a feladatot, más területén az életnek. Írok egy novellát, készítek egy önálló estet, vagy ügyek mellé állok.  Több A/4-es lapot töltene meg, amennyi akciót, fellépést, rendezvényt, történést szerveztem, vagy vettem részt ilyeneken hét év alatt a városban. Ezek nagy része felvillanyoz, boldogságot ad.

 

- Hogy szereztél arról tudomást, hogy élesbe fordult a szombathelyi színházalapítás ügye?

 

- 2007-ben én már dolgoztam a Dömötör Tamással, Endrődy Krisztiánnal, Czukor Balázzsal, Bajomi Nagy Györgyel és a Színházbarátok Egyesületével (Kamara Savaria) a Hazug című előadásban. Akkor már tudtam, hogy van valami mozgolódás, hogy ez a kamara jelleg mindenképpen folytatódik majd, vagy talán lesz igazi kőszínház. Abban az évben ősszel meg is szavazta a közgyűlés, így számítottam rá, hogy esetleg egy-két előadásra hívnak majd, de semmi több. Jól éreztem magam Győrben, akkor éppen jó helyzetben voltam, ott volt az Egyetemi Színpad is.

 

- Jól sejtem, hogy te nem kezdtél el telefonálgatni. Megkeresni az igazgatót, hogy jönnél?

 

- Én soha nem kértem. Őszintén mondva, ez lehet, hogy valamiféle büszkeség, vagy hiúság én nem telefonálgatok. Én akkor telefonálgatok, ha van egy önálló estem, és tudom, hogy az jó. Akkor nyilván telefonálok, hogy ne hamvadjon el az előadás, egy-két művelődési házat felhívok, de én egyébként soha. Tudod, utálok kérni. Nem szeretek, tényleg.

 

- Mert úgy érzed, hogy te ott egy ügyet képviselsz? Mondjuk a Radnóti-évfordulón az ő költészetét? Mondjuk Radnótit vagy József Attilát könnyebben képviseled, mint saját magadat?

 

- Természetesen. A magam ügyében nem szeretek kérni.

 

- Az, hogy idekerültél, annak volt tehát köszönhető, hogy benned gondolkodtak.

 

- Megcsörrent a telefon, Dömötör Tamás hívott, később Szűcs Judit, Jordán Tamás asszisztense. Kértem gondolkodási időt. Győrben pont akkor vettem lakást, imádom azt a várost, hosszú távra akartam berendezkedni. Azért ez a felkérés megdobogtatta a szívemet, de én „megrágós” (rágódó) típus vagyok.

 

- Nem éreztél ebben rizikót? Merthogy más egy olyan társulathoz elmenni, amely már működik, itt meg még a színház épülete sem volt meg.

 

- Megmondom őszintén, nem gondoltam, hogy van kockázat benne. Nem tudom, hogy miért. Egy bejáratott társulat is lehet kockázatos. Láttunk már olyat, hogy feleslegessé válik hamar valaki. Annyira talmi ragyogások ezek. Ez a feleslegesség érzet gyilkolja a legjobban az embereket, ez az, ami mindenre hatással van manapság. Nehéz úgy létezni, hogy nap, mint nap azt vágják a pofádba, hogy bármikor „lecserélhető vagy”.

 

- Pedig nincs két egyforma ember. Nem pótolható az anyám, a barátom, a szerelmem, a legjobb kollégám! Szóval, a „Mindenki pótolható” mondást, mi a családban töröltük és nem veszünk róla tudomást!

 

- Pedig pótolható, Ági! Darabszámra! Ezt nem én mondom, hanem egy torz korszemlélet.  De minden ember egyedi, ami megismételhetetlen és pótolhatatlan, ebben igazad van. A mi szakmánk csak annyiban különbözik a másokétól, hogy reflektorfényben vagyunk.

 

- Melyek voltak itt a Weöres Sándor Színházban a legkedvesebb szerepeid? Mi, közönségként nagyon szerettük a 9700-at, ez nyilvánvaló, aztán szerettük az Anconai szerelmeseket, sok olyat, amiben láttunk. Bár, lehet, hogy az elején akármit csinálhattatok volna, szétszedett volna titeket a közönség.

 

- Nem! Ezt nem jól látod. Nagyon nagy volt az elvárás és az ennek való megfelelni akarás. Itt kicsit zárkózottak az emberek Szombathelyen. Kritikusak, félve merem mondani, némileg kritizálók. Nem a „művész színházságra” célzok, ez más kulturális rendezvényre és dolgokra is igaz.

 

- Arra gondolsz, hogy ha itt elmegyek egy könnyűzenei koncertre, még a finálénál is elég vérszegényen tapsolnak? Mondjuk, Presser Gábor tele torokból énekli, hogy Ringasd el magad, és semmi hatása. Pedig arra nehéz, nyugton üldögélni. Itt képesek rá. Még A dzsungel könyve végén is elég fagyosan kezdik el az ünnepléseteket!

 

- Nehezen fogadnak el bármit, könnyen sajnálnak le valamit és meglepően tudnak lelkesedni is. Szóval nem könnyű közönség, de hogy mondandómnak pozitív kicsengése legyen, meglehetősen igényes.   

 

- Ez min múlik? Hogy mit írnak az újságok?

 

- Kicsit számít az is, biztos, de nem olyan sokat, mint azt gondolod.  Egyébként azért az első egy, másfél évért volt érdemes idejönni. Az csodálatos volt. De szép próbaidőszak volt például az Arab éjszaka című darabé is, talán számomra a legszebb. Peter Karpati voltam, az elmagányosodott alkoholista. Meghatározó előadás, ezt a fajta eszköztelen, nem gesztusokból nem színpadképből dolgozó, a lelkemből összerakott, ezt a bonyolult lelkületű, hűvösen szenvedélyes színjátszást én nagyon szeretem. Kevesen látták, mert csupán tizenhatszor játszottuk a stúdiószínpadon, de aki látta, az tudja, miről beszélek. Ez egy színészi sarokpont volt az életemben. Mondok több szerepet: Kőszegi elvtárs a 9700-ban. Képzeld, annak a szövegét részben én írtam. Gondoltuk, ezt a „képtáros” sztorit bele kellene tenni. Az egyik próbán improvizáltunk, szerencsére egy lelkes asszisztens leírta a szöveget, így az benne maradt.  

 

- Téged érdekel, amiről Jordán Tamás mindig beszél, hogy fontos egy város életében, amikor a helyi primadonna bemegy a zöldségeshez, a cukrászdába és arról beszélnek, mit visel, ki a szeretője… Érzed ezt a figyelmet a városban, az utcán. Nem veszed észre, hogy bámulnak?

 

-  Nem tudom. Úgy érzem a szakmánk, a hivatásunk rangja és elfogadottsága sok minden mással együtt megkopott, kissé leértékelődött. Ma már ez kevésbé fontos, mint akár 15-20 évvel ezelőtt. Ha bámulnak, én nem látom, tudod, biciklivel járok, nem szólítanak meg, legfeljebb az ismerőseim. (nevet)

 

- Pedig szerintem figyelnek…

 

- Többen figyeltek a Rabszolgavásár idején, itt eljátszottam huszonhat szerepet, de Egoismus-ként voltam a legismertebb. Ezért is hagytam abba. Meg másért is, de ez nem ide tartozik.

 

- Ez volt a fehér elefántod? És ha egy sorozatban szerepelnél?

 

- Nem szerepelek. Csak rövid időszakokra vállaltam ilyet, pedig előfordult többször is, hogy hívtak. Ez a művészi pályáról való leiratkozást jelenti manapság.

 

- Sokan csinálják…

 

- Mi lesz velük, mondd? Keveseknek sikerül sorozat mellett, jókat is játszani, igazi emberhez méltó életet élni és nem bazári majom celebként!  Egyébként eszembe jutott még egy kedves szerep Az ügynök halálában a Howard Wagner - Willy Loman jelenet az nagyon jól sikerült.

 

- Jó darab, jó szöveg.

 

- Ott történt valami a Tamással, az a jelenet nagyon szikár, mégis emberi lett. Arra a hat-hét percre jó visszaemlékezni, vagy a Cudar világra. Figyelemreméltó munka volt. És jó volt A dzsungel könyve. Nyilván helyén kell kezelni ezt a szerepet is. Mint mindent.

 

- Már mondtam neked, hogy a te figurádról nemcsak a vérengző tigris jut eszembe. Nálunk családi kedvenc vagy, negyedszer láttuk idáig a gyerekkel. Értelmezhető vagy diktátorként, vezérként, a narancsszínű tányérsapkában ez a „sánta mészáros” vagy ha úgy jobban tetszik „csíkos pörkölt”, aki végül elbukik. A karakter nagyon jó volt! A színek, a mozdulataid, a sántaságod! Több gonoszt vagy intrikust bíznék rád, ha rendező volnék!

 

- Ez a tigris nemcsak ragadozásból, habitusból gyilkol, a személyisége legmélyén egy titokzatos meg nem oldott problémát hordoz. Magányos. Miért? Ez egy tigris formájú ember. Megpróbál úgy nézni Mauglira, mintha az valami mélyen lappangó „ügynek” lenne a folytatása. Amikor én bejövök, nekem Mauglival dolgom van. Nem is biztos, hogy én a Mauglit pusztán el akarom fogyasztani, lehet, hogy más, ennél fontosabb célom van vele.

 

- Az hogy lehet, hogy ti vagytok a gyerekek kedvence: Sir Kán, Ká, Csil. Egyikőtök sem egy szupercuki figura. Ez azért van, mert jó színészek vagytok, vagy mert folyton drukkolunk a gonosznak?

 

- Kizárólag egy oka van! Tudod, hogy mi az?

 

- Nem.

 

- Az, hogy ösztönösen vonzódunk az erőhöz! Tiszteljük, aki, ami hatalmas. Annak egyébként még szexusa is van. Vonzó, érted?

 

- De hát a gyerekben nincsen szexusa…

 

- De van! Már hogy ne lenne!?  A gyereknél is működik a dominancia!

 

- Sir Kán egy szuperszexi diktátor! Szép! És erre csak most jövök rá! Jézusom! A gonosz szerepek megviselik a lelkedet?

 

- Nem viseli meg, mert magamból indulok ki. Persze, ezt nem kell félreérteni. (nevet)

 

- Lehet, hogy ezért van az a mániám, hogy én veled a III. Richárdot játszatnám el!?

 

- Legyen így! (nevet) Olyan szerepeket jó játszani, amelyeknek sorsa van.

 

- Te nem beszélsz a magánéletedről. A sors furcsa fintora, hogy Esztert, a feleségedet megszólítottam egyszer, mert nem tudtam, hogy a párod és egyik előadásról faggattam. Jól értesült riporterként fogalmam sem volt róla, hogy ő a te szerelmed.

 

- Nem szeretem mutogatni magamat, magunkat itt-ott. Szeretek otthon lenni a feleségemmel, írni.

 

- Itt hagyod az öltözőben a jelmezt, vagy hazaviszed a szerepeket?

 

- Bizonyos próbafázisban otthon sokat foglalkozom a szerepépítési kérdésekkel. Ezt a feleségem jól tolerálja, de lelkiismeret furdalásom van gyakran. A miénk még új házasság, és félek, hogy nem mindig adok eleget magamból.

 

- Az írás, a pódiumelőadás más koncentrációt igényel. Novellákat, szövegeket, színpadi, dramatizált helyzeteket is írsz. Kifejezetten rendezői feladatok ezek.

 

- Úgy tíz éve kezdett ez fontosabbá válni. Győrben felkértek, hogy csináljunk Egyetemi Színpadot a Jogi és Műszaki Karon. Ahogy velük elkezdtem dolgozni, felszabadult sok minden bennem. Segített a Rabszolgavásár, a zenekarozás. Készítettem televíziós műsort, szerepeltem klipekben, írtam színpadi játékokat, nagyszerű ajándéka a sorsnak, hogy megismertem Varga Richárdot is, együtt lépünk fel most sok helyen, verses-zenés estünkkel.

 

- Ricsi is szerepel ebben a lapszámban! Büszke vagyok rá is nagyon!  Miben látunk még ebben az évadban, tavasszal?

 

- Cukor Balázs rendezi a Hamletet, ebben több szerepet is játszom majd. Áprilisi bemutatóval játssza a színház. Úgy tudom, hogy az Alföldi Róbert rendezte Makrancos hölgyben is lesz valamilyen szerepem.

 

- Tavaly nyáron, Keszthelyen találkoztunk. Mennyi időd lesz nyáron pihenésre. Hogyan töltődsz fel egy pörgős időszak után?

 

- A Makrancos hölgy bemutatója június végén lesz. Ricsivel remélem, eljutunk néhány helyre az önálló estünkkel. Összejött már egy könyvnyi anyag, amit meg kellene szerkeszteni, akkor ki lehetne adni esetleg. Ezek versek, novellák, publicisztikák. De csak akkor jöhet ki, ha mások is úgy gondolják, hogy jó és nem én erőszakolom. Természetesen néhány hetet szeretnénk nyaralni is valahol a feleségemmel.

 

- A tervek között nem említetted a családalapítást. Jól ismered a lányomat, ő úgy kérdezné, mikor születik meg már végre a kis Sir Kán?

 

- Szombathely ideális hely, ha Isten vagy a gólya meghozza…, nyugtasd meg a gyereket: lesz majd kis Sir Kán, igen!  

 

/Kovács Ágnes - Zergi Borbála/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


« Vissza az előző oldalra!


Kelemen Zoltán - Magyar