Depresszió (novella)

2014. szeptember 17., 21:20

Depresszió

 

Az ügyvezető igazgató gondterhelten matatott kultikus jelentőségűvé vált íróasztalán. Ápolt, trendin playboy arcára az ügyvezetés mázsás súlyú felelőssége rajzolt szexin enervált intellektuális kiégettséget. A versenyszféra – megfelelési kényszere már többször állította megoldhatatlannak tűnő helyzetek elé, de neki ezek meg se kottyantak. Az arcára fagyott mosoly minden vészhelyzet elől hibernálta mind emberileg, mind szakmailag. Most mégis megtörtnek látszott.

“Fáradtnak tűnt, mintha nem a régi volna. Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár égi láz, az a régi láz, amivel belépett s ügyvezető igazgatóvá szerették?” Igen, borzasztó ezt még kimondani is, de valószínűleg őt is elérte a szörnyű kór, a világ korkórkörtérképének legsötétebb rajzolata, a gyógyíthatatlan menedzserbetegség, mellyel az emberiség eredménytelenül veszi fel a harcot, immár évtizedek óta. Bár kísérletképpen a menedzsertelenítés módszereivel már próbálkozott néhány kutatócsoport, de szinte minden esetben súlyos egzisztenciális betegség jelentkezett mellékhatásként, mely több­nyire el is vitte a szerencsétlen betegeket. Hősünk szenvedett, amit még fokozott kozmikus méretű munkaundora is. Komoly lépésre szánta el magát. Megragadta a 22. század hangulatát idéző irodatelefonját és hivatta Jolánt, a huszonharmincvagy­negyvenvalahány éves titkárnőt, akinek “turbószo­láriumszárította” vonzerején és összeszedetten “ügyvezizgató” mozdulatain látszottak a szolgálatkészség csalhatatlan jelei. Jolán pillanatokon belül az irodában termett, amivel életében talán először nem aratott teljes sikert szeretett direktoránál.

– Hozzon nekem egy kávét, de ne olyan löttyöt, mint tegnap! – adta ki az ukázt szenvtelen, hideg hangon az igazgató.

– Valami baj van főnök? – kérdezte kissé megszeppenve Jolán.

– Mért kérdi? Egyébként is, mi köze hozzá? – válaszolt kissé ingerülten az ügyvez.

– Nyugtalannak tűnik. Segíthetek? – anyáskodott szelíden a titkárnő.

– Nem tud. Meeting előtti depresszió.

– Biztos, hogy nem segíthetek?

– Főzzön nekem egy jó erős kávét, és ne kérdezzen annyit!

Jolán hamar felmérte azt, hogy a bajok gyökere sokkal mélyebb puszta koffeinhiánynál.

– Megadhatom a pszichológusom telefonszámát? Depresszióspecialista. Diszkrét, eredményes és elég olcsón dolgozik.

Az igazgató meghökkent.

– Maga hülyének néz?

– A világért sem. A depresszió egyébként sem egyenlő a hülyeséggel, én már csak tudom. Tíz éve bajlódom vele magam is, pont amióta itt dolgozom. Higgye el, főnök, egy jó pszichológus és a megfelelő terápia vagy egy esetleges gyógyszeres kezelés abszolút szinten tudja tartani az embert, sőt, legtöbbször javít is a helyzeten.

– Gyógyszeres kezelés?

– Igen. Pótolni kell a hiányzó vegyületeket.

– Maga tíz éve depressziósan dolgozik?

– Mániákusan, főnök.

– Mániákusan.

– Teljes odaadással a főnök és a cég érdekében.

– Eddig a percig, Jolán.

– Ezt hogy érti?

– Remélem, nem képzeli azt, hogy kockáztatom a cég tevékenységét és jó hírnevét azzal, hogy dilidokik kezelése alatt álló munkatársat alkalmazok egy bizalmi állásban. Mit gondol, meddig terjed a bizalmam? Arra nem is merek gondolni, mi lenne, ha egy ilyen eset a konkurencia tudomására jutna. Jegyezze meg, Jolán, a gyenge láncszemek ideje lejárt. Mit gondol, mi vagyok én? Szociális védőháló? Nem, kedvesem, ez a helyzet így nem tartható tovább.

– De…

– Nincs semmi, de. Én nagyon sajnálom. Számomra is kínos ez az eset. Remek munkaerőt és kiváló embert ismertem meg önben, de beláthatja, nálunk így nem lehet dolgozni. Természetesen a felmondási idejét kitöltheti, és úgy gondolom, egy tisztességes végkielégítést is ki tudok az ön számára eszközölni, így egy jó ideig nem lehetnek kenyérgondjai. Ne sírjon. Önnek nincs miért. Igen, ne is mondja, én is tudom! Kegyetlen az élet.

Hozzászólások

Hozzászólok

« Vissza az előző oldalra!