Vissza a gyökerekhez (novella)
2014. szeptember 30., 22:55VISSZA A GYÖKEREKHEZ
A közmunkás magatehetetlenül feküdt a faluvégi árokparton, nem messze Kurta Tóni bácsi kocsmájától.
- A test gyenge, de a lélek erős - vigasztalta magát, majd minden maradék erejét összeszedve, mélyről jövően epés megjegyzéssel illette az árkot. Ezután megkönnyebbülten nézett fel a szociális osztályon felüli égboltra, ahol már gyülekeztek a vidéki michelin csillagok.
- Minek keljek fel? Hogy járjak? - kérdezte magától, de nem jutott eszébe több epétlen megjegyzés.
Nem érzett semmit, hatott a három liter kövidinkából és három deci kevertből kevert fájdalomcsillapító és a két doboz piros Symphoniából álló napi nyugtató adag.
- Jó ez a nem érzés! - gondolta, miközben élvezte, hogy nem gondol az elmúlt ötvenvalahány évre. A szobakonyhára, az apja hányására, az anyja ajtófélfáról lelógó testére, a bátyja tárgyalására, az iskolai gúnyolódásokra, az intézeti verésekre, a kohóra, a munkásszállásokra, a fogatlan olcsó kurvákra, az érzelmi fogyatékos feleségre, az apját szégyenlő gyerekére, a válás kifosztására, a munkaügyi központ férfias kinézetű ügyintézőnőjének megvető pillantására, a BZ motorvonatok émelyítő üzemanyagszagot árasztó, vigasztalhatatlanul lassú zakatolására, az utcasarkokon kéregetésekre, a polgármesteri hivatal könyöradományaira, a vályogház bedőlt tetőboltozatára, a közmunka munkanélküli értelmetlenségére, az alamizsnát fröccsre váltó húgyszagú estékre. Nem, ezek az érzések a lábában lévő erővel együtt elszálltak. Csak ő volt, az árokpartra vetett hal, meg a végtelen tér örömtelen öröme, a semmi.
- Jó itt bazeg, az se baj, ha elalszom! - mondta félhangosan.
- Kit érdekel, ki a szart érdekel, ha itt döglök meg? Senkit. Senkit. Még engem sem, hogy rohadjak meg! - folytatta kissé pesszimista gondolatmenetét, miközben a titkát egyre jobban feltáró eget bámulta.
Az éjszaka, mint egy érzéki sztriptíztáncos, lassan, apránként fedte fel bájait, amit a közmunkás a már lenyugodott nap erőtlenségével követett.
Váratlanul vibrálni kezdett a menny, a csillagok előbb fákká változtak, majd sűrű erdővé álltak össze. A szél suhogása kutyák dühödt csaholásává változott, a hold szelíd, méltóságteljes fénye pedig reflektorok ideges kaszálásává. A közmunkás később hangokat hallott. Nem emberi hangok voltak ezek, de nem is állatiak. Még sosem tapasztalt ilyet. Mintha a fák beszéltek volna hozzá, mintha üzenni akartak volna valamit. Suttogások, félbe maradt szavak és elfúló kiáltások váltogatták egymást. Figyelt, de eleinte semmit sem értett ebből a különös kakafóniából. Aztán egyre jobban ráállt a füle a fák hullámhosszára.
- Keresd! - suttogott az egyik.
- Menj! Menj vissza! - dörgött egy másik.
- Áss csak! Áss mélyre! Ott megleled! - kiabált valahonnan egy harmadik.
- A múlt...Ott...A gyö...Vissza! Vissza! - jöttek a hangok egyre nagyobb intenzitással.
A közmunkás lábába hirtelen új erő költözött, a benne lévő érzéketlenség szenvedéllyé változott. Minden nehézség nélkül feltápászkodott az árokpartról és elindult .
- Arra! Arra! - irányították az égbolt fái őt a földi erdő felé, a hold reflektorszerűen pásztázó fénye mutatta neki az utat, a kutyák dühödt ugatásai immár nem félelmet keltettek, inkább megnyugvást, biztonságot adtak.
Pont oda vezették az égi fák a közmunkást, ahol aznap a polgármester megbízásából erdőt ritkított, több sorstársával együtt.
- Arra! Arra! Keresd! - zúgták a mennyei fák, miközben a férfi egy tisztásra ért. A környéken alaposan le volt tarolva az erdő. Ismerős volt neki a vidék, többször járt már erre.
- Vissza! Menj! Keresd! - biztatták a fák hűlt helyén tántorgó embert az égi lombok.
A hold, mint egy színházi fejgép, egy még el nem szállított, fel nem darabolt fára fókuszált, mely úgy feküdt ott, mint háborúk orvlövészei által hátba lőtt ártatlan civil.
A közmunkás mellé térdelt és őrült tempóban, két kezét az aznapi eső által fellazult talajba vájva, kaparni kezdte a földet.
- Menj vissza! Keresd! Keresd! - suttogták a csillagból lett fák.
A közmunkás a kivágott fa csonkjánál, szenvedélyesen kaparta a földet.
- Megvan! - kiáltotta az ég felé néhány óra elteltével, majd a halott fa első gyökérdarabkájáig kapart kis gödröcskébe heveredett. Nyugalmat érzett, időtlen, végtelen nyugalmat. Aztán lehunyta szemeit és örökre elaludt.
Hozzászólások
Még nem szólt hozzá senki!
Hozzászólok
* A kiemelt mezők kitöltése kötelező!
« Vissza az előző oldalra!