A dzsungel könyve (2014.Kritika:Magyar Teátrum)

Maugli és a nőstényhölgy

A dzsungel könyve – musical bemutató Szombathelyen

Könnyű megjósolni, Dés László, Geszti Péter és Békés Pál alkotását, a Rúdyard Kipling műve nyomán született musicalt a Weöres Sándor Színház boldogan műsoron tarthatná, amíg a szereplők meg nem halnak.

A mesei jóslat természetesen a rendezés, a koreográfia időálló voltára is utal. Az eredeti színpadi változatot jegyző Hegedűs D. Géza és Radnóti Zsuzsa leleményét ezernél több vígszínházi (Pesti Színház) előadás hitelesíti, ahhoz hozzátenni valamit csak az elrontás kockázatával lehet. Horgas Ádám színrevitele korrekt: nem alázatosan utánzó, de nincs benne olyan töltet sem, amely kizárólag az adott társadalmi időkörnyezetben hat: nem a nap fabulája. Sőt, szinte nem fabula; sokkal inkább az egyetemesség, az élővilág osztatlansága, a teljes szimbiózis átélését kínáló opus. Bodor Johanna mozdulatötletei ugyanerről a gondolattőről fakadnak; nem megkülönböztetni igyekszik az embert az állattól, hanem színre idézni a testemlékezet reflexszerű elővillanásait, rárímelve a költő sorára, „szívében néha elidőz a tigris meg a szelíd őz”.

Igen, a tigris, aki betör az emberek közé, és elpusztítja Maugli szüleit. Kelemen Zoltán, Sir Kán szerepében ember játszotta tigris, és tigrisforma ember. Nagyragadozó, ám a kisfiúra elsősorban nem, mint lepattant desszertjére tekint, az ölésre van mélyebb indítéka is: együttműködik benne a vérszomj és a bosszúvágy, valamilyen korábbi sérelem miatt. Papp Janó maszk-jelmezei révén, valamennyi szereplő esetében oly szervesen ötvözött az ember-állat imázs, hogy a képzeltünk könnyen elhajolhat a bűnügyi történet irányába: hihetjük, a szülők családirtó leszámolásnak esnek áldozatul. Gyilkosság a konyhában – ugyanabban, amelybe betoppanva, a darab kifejletében Mauglit majd nem a főzelék, hanem a szakácsnő, Túna (Varga Dóra) alfelének szerelemillata varázsolja el –, s ha ez így van, miért ne higgyük, hogy a vadon lehet akár állami nevelőintézet is, ahová bemenekítették a csellengő, árván maradt kisgyermeket. A dzsungelotthonba a vezérfarkas, Akela viszi be (Mertz Tibor játssza), a falka pedig engedelmesen elfogadja. A dzsungel törvénykönyvét (DZSTK) Balu (Szabó Tibor), a medve és Bagira (Bognár Anna), a feketepárduc tanítja meg neki. A természet törvénye, az állati szokásjog elkülönültebb, körvonalazottabb (divatszóval transzparensebb) a társadalom törvényeinél.

Az átláthatóság alapja az, hogy nyilvánvalóak a karakterek, ezért elfogadhatatlan a hazugság. A medve nem hirdetheti magát virágról virágra röpködő, mézgyűjtő méhecskének; nem a tigris ravasz, hanem a róka, nem a párduc a bölcs, hanem a kígyó. A DZSTK elismeri a táplálékláncot, egymás felfalását nem bünteti, oltalmazza azonban az illemtudó kisdedeket. Mauglit megvédi mindenki a bosszút lihegő tigristől, de csak addig, amíg ivaréretté nem válik. A felnőtt-illata első kipárolgásával megszűnik a semlegessége, elveszíti mentelmi jogát, távoznia kell az „intézetből”. Az emberek közé visszatérő, a dzsungel (állami gondozó) farkastörvényén edződött, a megismert állatképességeket magában egybeolvasztó fiatal férfi elnyeri a nőstényhölgy szerelmét, s a közössége vezérévé, társadalomnemesítő tényezővé emelkedik.

A modern mesék pozitív tartalmú üzenetét közvetíti az előadás. Horgas Péter tűzhelycentrumú, amerikai típusú lakóteret idéző díszletében praktikusan stilizált az őserdei terep: zsámoly, asztal, polc a faágrendszer, sötét drapéria az erdő mélye, amelyből állatégövi csillagjegy-piktogramokként villannak elő a megidézett vadak. Olykor átláthatatlan fénygomoly – impozáns látványszínház a sikerzenéhez. Nem kétséges a közönség elragadtatása, és nem is érdemtelen az ováció. Együtt lélegző társulat magas helyi értékű előadását halljuk-látjuk. Okot ad a büszkeségre az is, hogy ritkán néz szembe akkora kihívással a műszaki gárda, mint amekkorát a musical technikai szükséglete jelent a hangkeverés és a fényváltozások terén. A szombathelyi igazgató, Jordán Tamás részese volt az előző század hetvenes évtizedében egy különleges színházhangulatnak, a közösségben élve alkotás, az együttgondolkodás élményének/örömének. Most új életre hívta, az először a hajdani 25. Színházban megtapasztalt, majd számára a kaposvári társulatnál korszakteremtő széria formájában igazolódott közösségeszmét, azt a morális többletet, aminek a hiányában lehetetlen úrrá lenni a nehézségeken.

Mert a siker elérhetőségében hinni kell: nagyon erősen, és nagyon-nagyon közösen. Ennek a musicalnek ugyanis nincs optimális szereposztása (az országban sehol). A komponista vasbetonba (=zenei alap) döngölte a kottafejeket, azokat onnan kimozdítani, az éneklő színész hangfekvéséhez, artikulációs bázisához igazítani – tilos. Szorítunk a Mauglit játszó Balogh Jánosnak. No, nem azért, hogy ép bőrrel megússza az állat-embertigrisek támadását, hanem, hogy fel tudja tornászni a hangját az áriája csúcspontján megkövetelt magaslatig. Közben viszont, a zenerajongók kéjérzetével nekiereszkedve zsöllyetámlánknak, hallgatjuk Csil, a főkeselyű nótáit, a dögkeselyűk kórusát, s élvezzük a Döglégytől a zümmögés-áriát. A rendkívül fegyelmezett társulati összjátéké az érdem azért, hogy Nagy Cili és Vass Szilárd kitűnő alakítása nem vonhatja el a főhősről a figyelmet/szimpátiát. Lendület, ütemtartás, teljes összpontosítás, a közreműködők egyéni képességeihez igazodó rendezés és koreográfia jellemzi a csakugyan megbecsülésre érdemes előadást.