2010. május 16. - 19:52 | alon
Minden tekintetben vakmerően magasra tette a lécet a Háy János-darabbal a Weöres Sándor Színház, illetve Kelemen Zoltán rendező. Szombat este a darab bemutatója óta tudjuk, hogy nekifutás és az ugrás sikerült, a léc a helyén maradt. Most a közönségnek kell összekapnia magát.

 

„Még néztem volna egy darabig” – mondja az előadás után nőm, ahogy kilépünk este az MMIK ajtaján, és – mintha csak a darab szimbolikus folytatása lenne – arcunkba vág a jeges szél és az eső.

Nőm megjegyzése egyébként kapásból dupla elismerést jelent. Egyrészt mert szélsőségesen szigorú színházkritikus, másrészt egy kevés szereplős kamaradarab esetében nagyon ritka, ha két óra után még tényleg azt érezzük, hogy nagyon szívesen néznénk tovább. Még legalább ennyi ideig.

 

Láthatóan nem vagyunk egyedül a lelkesedéssel. A bemutató előadás után a közönség egyszerre van néma csendben, és egyszerre tapsol sokáig. Van az egésznek valami furcsa hangulata ott a kis teremben, amit tovább fokoz, hogy a színpadon megjelenik maga a szerző, Háy János is. Szerényen áll, hallgatja a csendben vastapsoló közönséget, majd ő sem mond semmit, ahogy gyakorlatilag más sem. Mert nem is nagyon lehet mit mondani. Minden szó csak elvenne valamit az előző két órából.

Weöres Sándor Színház új előadása, A Herner Ferike faterja minden szempontból mély vizet jelent, amely a művészeti vetületeken kívül számos egyéb kérdést is felvet. Például azt, hogy mennyire bír el egy vidéki város színháza egy ilyen, mind a színház, mind a közönség számára kihívást jelentő darabot.

 

Nos, a vizsga sikerült, a társulat, pontosabban Kelemen Zoltán – a hét színész kiváló segítségével – átugrotta azt a lécet, melyet zavarba ejtően magasra állított. Legalább ennyire fontos, hogy maga a közönség is – a bemutató esetében legalábbis – átment a teszten: jól fogadta, hogy most többről van szó annál, minthogy a belépőért a szájába tesznek valami finomat, édeset, habosat. Az ízélmény a Herner Ferike esetében ugyanis sokkal összetettebb, mint a szokásos, és ezért a nézőnek is meg kell dolgoznia, figyelemmel, gondolkodással, érzékenységgel, hogy maga a megdolgozás is része legyen az íznek.

Az MMIK bábszínháza nem rossz hely, de közel sem ideális – a jobb hátsó sarokban halkan, de masszívan zúg valami, a széksorok kevésbé lejtenek, mint kellene, így ha lehet, minél előrébb telepedjünk le –, az előadás szerencsére van annyira erős, hogy feledteti a körülmények gyenge pontjait.

Sokat segít ebben, illetve a tér átértelmezésében a díszlet, illetve a színpad kialakítása is. Olyanok például, hogy a háttérben félköríves panorámavászon áll, melyre kivetítik a környezetet, és amely néhány fondorlatos perc erejéig mozifilm funkciót is hordoz.

 

A darabnak csak nagyon minimális története van, az is a karakterek elbeszéléséből bontakozik ki. A főszereplők a Háy Jánostól megszokott, földrajzi és társadalmi perifériákon tengődő emberek, akik kolbásszal és pálinkásüveggel a kézben árkot pucolnak egy életen keresztül, és akik nyelvén, világértelmezésén – miként egy stand up comedy-n – lehet nevetni.

Ám néhány perc elteltével a nézők többsége rájön, hogy a humor csak ravasz ellenpontként, szeretetkérésként van jelen, a párbeszédek közben ugyanis inkább egy „stand up tragedy” rajzolódik ki: ami először a főszereplők egyedi problémájának tűnik, arról kiderül, hogy kozmikus ügy, a magyar társadalom, sőt az egész emberiség ügye, abból sem a legkisebbik.

A darab alapvető feszültségét az adja, hogy három férfi, a végletekig lerobbant, pálinkaszagú nyelv és a kocsmára és árokpartra szűkült élettér ellenére végső filozófiai igazságokat és évezredek óta megválaszolatlan ontológiai kérdéseket vetnek fel, Így aztán végtelenné tágítják az időt és az árokpartot, összefolyik a bábszínház terme a világegyetemmel, a nézők élete Herda Pityu életével, és még sok millió más élettel, és még az is lehet, Istenével is. Aki lehet meghalt, lehet, nem.