Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail küldése

A padlás (2015, Teremtuccse.blogspot.hu)

Kell egy hely - A padlás: a szombathelyi Weöres Sándor Színház karácsonyi ajándéka

 
 
Kell egy hely. Lehet, hogy már (szinte) csak a teátrum marad(t) számunkra menedéknek, amiként azt a neves, mindnyájunk által nagyra becsült esztétika tanárnőm, Benke Éva nem sokkal a szombathelyi A padlás „vizitálását” követően említette. Igen, a Weöres Sándor Színház egészen biztosan az a szín, az a tér, ahol még otthon/itthon vagyunk/lehetünk, ebben az újra (már megint? – még mindig?) vérzivataros időkben.
Deszkapártiak maradunk ég és föld között, akár padláson (az álmainkban? - a képzeletünkben?), ahol a szavak még azt jelent(het)ik, amik. Avíttak lennénk? Ha ez ódivatúság, akkor vállalhatóan kopottak, viseltesek vagyunk és azok is - gyógyít- s javíthatatlanok - maradunk.
A vasiasított, s ugyanakkor egyetemesített A padlás a bensőnket melengető karácsonyi (elő)ajándék. Szeret bennünket az összes közreműködő, s ez részünkről sem marad viszonzatlan. Be is ugrik már az előadás színlapjára pillantva, hogy az (egyik) áramköri tag (történetesen e sorok írója) rendszerint olyan könnyedén át-átfut a közreműködők nevén, mintha az a legtermészetesebb lenne, hogy akiket nem lát(hat)unk a /rivalda/fényben, azok szinte nincsenek is. Ez mélyen igazságtalan. Nagy Kornél kellékes, Kisely Máté súgó, Győrváry Eszter ügyelő nélkül egészen bizonyosan nem lenne ilyen szívet szaggató a szombathelyi A padlás. Falusi Anikó korrepetitornak bődületes munkát kellett végeznie, nem azért…, hanem mert a legtehetségesebbekből is a legtöbbet szerette volna kihozni. Jelentem, sikerült! Gyulai Júlia koreográfus mozgástana kifinomult, igényes, ötletekkel tűzdelt-telitett (ez csoporttársaira is érvényes!), a jelmezek meg annyira, de annyira találóak; Bujdosó Nóra érdeme. Horgas Péter díszlete pedig mesebelien meg valóságosan is padlásos, kortalan, de olykor nagyon is konkrét; ízig-vérig testünknek, lelkünknek, szellemünknek való/szóló. 
Mint az egész produkció: alkotás. 
A „karmester” (a rendező) Horgas Ádám, asszisztense M. Kapornaki Rita. Nekik is hála: összhang, harmónia tölti be a külső és belső, mikro s makro régió(in)kat. Egyszer s másszor rendesen liftezik bennünk valami, ami mintha úgy lüktetne is közben, s az ember nem igazán tudja, mi van vele(m)? Csak nem ránk-ránk „tör(t)” a katarzis…? Hú-ha! Apám, én öregszem, ha ennyire elérzékenyülők, cikiz egy belső hang, de máris replikázik egy másik: nem ezért vagy(ok) itt?  Jó, hát kicsit hullámvasút-szerű ez, szóval nem állandó, de hol van bárhol a galaxisban folyamatos boldogság? S akkor még igen-igen finomak vagyunk.
 
Sokat töprengtem azon, szóljak-e erről, egyáltalán avagy... Aludtam rá néhányat, s immár úgy vélem, vagyunk mi annyira egymással, hogy ne nyomasszon már ez engem annyira. No: a Vígszínházban 1988. január 27-én bemutatott A padlás örök érvényű mű, ez elvitathatatlan, de a második felvonásnak talán alig csak a felét /harmadát?/ írta meg a szerzőhármas: Presser Gábor-Sztevanovity Dusán-Horváth Péter. Egyszerűen úgymond megáll a darab-épülés, az építkezés; vákuum keletkezik. Minden lényeges dal, motívum elő-előbukkan az első etapban (dehogy baj!), aztán be-bekúszik a másodikba is (szépen, sorban – rendjén lévő szintúgy), de úgy igazán nagy, új, az ég felé ívelő dobás (mozaik-kocka) ott már nincs. Vajon miért nem orvosolták/revideálták ezt az auktorok az elmúlt huszonhét évben?
Ám még mindig – soha - nem késő! 
 
S hogy mi (minden) marad meg – bennünk - azokból, akik a vasi megyeszékhely komédiaházában (réges-régi neve a színháznak) játsszák? Villanások: Kenderes Csaba (Rádiós) ujjlenyomata az ablakon; meg, ahogyan révedezik időben-térben előre s hátra. Lendületes-szédületes a szerzőtrió (egyik) fő figurájaként. Nem mintha máskor nem tenné oda magát ezerrel. Matusek Attila (Üteg) hülyét csinál a terrorelhárító(k)ból; vannak ilyen túldimenzionált idióták. De mennyire! Kelemen Zoltán (Témüller) tipikus közép-kelet-európai házmester, aki még a saját anyját is följelentené tíz fillérért. Hátborzongató. A vele hasonszőrűek – persze, nem csak e vidéken – hány és hány millió vándor-társunkat juttatták/juttatják bitóra? (Ki ne tudná, hogy a vészkorszakban e honban több spiclije volt az SS-nek, mit az összes többi országban összesen?) A pincékben és „a” padlásokon menedéket keresőket elárulók utóbb át- meg átvedlenek a következő rendszer/ek/ kiszolgálóivá („természetesen”) s haszonélvezőivé. Ez, tragédia, félig sem mese! Szörny(szülött)ként Kelemen Zoltán elementáris!

Sodró Eliza (Süni) személyiség; annyira, de annyira él s ég! Ugyancsak rajongani lehet Németh Juditért (Mamóka), akit nem ismertem meg, illetve nehezen azonosítottam volna be, ha nem fürkészem a már emlegetett teátrumcédulát (egykor így hívták a színlapot).
Barrabás/Révész – Szabó Róbert Endre/Szabó Róbert Endre: a két énünk. Világosság és sötétség. De emberből vagy, te földönkívüli, de nagyon is -belüli; "fiacskám”! (Bocs’! Illetve: bravó!) Akarom mondani: nem érdekel a tükröd; már megint miért magammal bíbelődjek, hogy mi is dominál bennem? A fény vagy az árnyék? Jó, jól van; hiszen hogy is lenne mindegy…
A négy szellem szintén sziporkázik: Fekete Linda, Vass Szilárd, Jámbor Nándor, Horváth Ákos. A csapategység pillérei. Különösen beszédes Horváth Ákos (Meglökő) tengerszem tisztaságú szeme. Szabó Tibor (Detektív) arra is ösztönöz minket, hogy soha, de valóban soha nem késő föl-, újraéleszteni bennünk a (még) meglévő gyermeket. Pályaívünket közösséget serkentő-segítő irányba kellene módosítani tudni (nem csak próbálni!) mindenkor.  /S a második felvonást, hogy azért óvatosan visszautaljak: a szerzőkkel igenis megspékeltetni. Akkor lenne aztán: heuréka!/ Korrigálok, tehát vagyok; és ne csupán advent idején… Kálmánchelyi Zoltán (Robinson, a gép) pedig arra is példa, miként lehet szolgálni a többieket, a társakat, az ügyet. Az alázat nevű, ugyancsak kihaló félben lévő - sutba hajított? - fogalomnak a valódi jelentését, értelmét, értékét prezentálja.  
Igen-igen, kellene, elkelne még néhány – aztán egyre s egyre több - zug. Itt, e földön. Mindennapi /kegy/helyünket add meg nekünk ma…
Aki nem hisz benne, az járjon (iszkiri!) utána.  

Szenkovits Péter






Kelemen Zoltán - Magyar