Roland Schimmelpfennigről azt kell tudnunk, hogy az egyik legismertebb és legtöbbet játszott kortárs német drámaíró és dramaturg (azt is kijelenthetjük, hogy korunk egyik kedvenc fenegyereke), aki 1967-ben született Göttingenben. Az arab éjszaka című darabjában nem véletlenül jelenik meg Törökország, hiszen maga a szerző is dolgozott Isztambulban újságíróként. Schimmelpfenning sokoldalú személyiségét jellemzi, hogy az USA-ban íróként és műfordítóként tevékenykedett, de dramaturgként és háziszerzőként, illetve a berlini művészeti főiskolán végzett dramaturgia és rendezői tanári munkája során is megnyilvánul tehetsége. Az arab éjszaka ősbemutatójára 2001-ben, Stuttgartban került sor, azóta Európa számos nagyvárosában bemutatták.

Szeretjük feszegetni határainkat, tudni hol, mit mikor, miért. Van azonban, amikor ez nem is annyira fontos, csupán elmerülünk a jelenben, ami látszólag mozdulatlan, belső dinamikája azonban egyszer csak felpörög. A szereplők, legalábbis kezdetben úgy tűnik, egymástól függetlenül, a saját világukban, a maguk szemszögéből figyelik a világot. Lomeier (Avass Attila) számára a legfontosabb, hogy kiderítse, vajon miért nincs víz a felsőbb emeleteken. Ennek kiderítésére el is indul, mialatt Fatima (Fekete Linda) a tömött bevásárlószatyrok miatt nem tudja kinyitni a lakás ajtaját. Önmagukkal folytatott monológjaikat hallhatjuk, ahogy egymást figyelik, ám párbeszédbe is elegyednek.

Czukor Balázs ismét megmutatta, mennyire a rendezés mestere. A kellélek, a szobaberendezés, az aranyhal az akváriumban, a telefon olyan teret varázsol elénk, mellyel szinte a néző is eggyé válik. A szereplők tekintete, a monotónia, a színpad egész hátsó falát beborító üvegfal kiválóan visszaadja a lakótelepi miliőt, a kiüresedett, atomizálódott nagyvárosi ember létérzését. Karpati (Kelemen Zoltán), amint fürdőköpenyben az ablaknál ül, és a szomszédos házat figyeli, tipikus példája a nagyvárosi elmagányosodásnak, amikor már csak egyetlen szórakozás maradt, a szomszédok kukkolása. Természetesen, ahogy egy férfitól elvárható, érdeklődésének középpontjában egy nő, Francziska (Alberti Zsófi) áll, aki zuhanyozás közben nyitva felejtette az ablakot.

A szinte valósághű szobabelső, a szereplők pontos, részletekre kiterjedő megfigyelései ellenére már az első perctől sejtjük, hogy valami szürreális van készülőben. Francziska karaktere meglehetősen bizarr. Kicsit Babits Gólyakalifájára emlékeztet a motívum, hogy van egy ébrenléti és egy álombeli lét, a kettő különbözik egymástól, és egyikben sem emlékszünk a másikra. Francziska a nappalait átlagos dolgozó nőként tölti, estére azonban halálosan fáradtan álomba issza magát, és alszik rendületlenül, azt sem tudva, mi történik körülötte. Ilyenkor álmodik. Azt álmodja, hogy gyermekként elrabolják egy szüleivel tett törökországi nyaralás során. A tér kibővül, rájövünk, hogy a közönség nem véletlenül foglal helyet az üvegfallal szemben, ugyanis az utca is bevonódik a darabba. Először csak ártatlan járókelőket látunk, akik éppen arra jártak. Ha a megfelelő időpontban a mi utunk is arra vezet, minket is láthatnak a nézők. Aztán megáll egy autó, egy férfi és egy nő száll ki belőle, egy autós gyermekhordozót tartanak a kezükben. Mozdulataikból rájövünk (majd fel is ismerjük őket), hogy a darabhoz tartoznak. Kint és bent, lent és fent, lefelé vagy fölfelé különleges jelentőséget kap a darabban.

Karpati például, miután elmerészkedik Fatima és Franciska lakására, belekerül a konyakos üvegbe. Először nem érti, miért gázol a ragacsos alkoholban, majd rájön, immár az üveg foglya. Aztán az események felgyorsulnak, múlt és jelen összeér, tér-idő összefonódik, Lomeier Francziska álmában találja magát. Kalil (Kovács Gergely) karaktere is szürreálissá válik. Francziska mély álma ugyanis nagyszerű alkalom arra, hogy Kalil Fatimával legyen, az alvó nő mit sem tud erről. Fatima már a motorja hangjából tudja, hogy kedvese megérkezett. Ez alkalommal azonban Kalil beszorul a liftbe. Rémülete teljesen érthető, hiszen ki ne szorongana ilyen helyzetben. A vele történtek azonban egy idő után irreálissá válnak, többszöri csábítás áldozatául esik akarata ellenére, így a görög tragédiákhoz hasonlóan nem kerüli el a végzete. Mint ahogy Karpatit sem, aki üvegbe zárva lezuhan az emeletről. Mozgások és ellenmozgások játéka teszi teljessé a darabot. Ha valaki fölmegy, akkor más valaki lefelé tart, ha valaki bemegy, akkor a másik ki, közben mindig belső monológként tájékoztatnak arról, hogy hol tartanak. Miközben Karpati zuhan, számolja az emeleteket, beszámol arról, amit lát, tudni véljük, hogy ez az utolsó útja, és éppen ez teszi groteszkké. Kiderül, hová lesz a víz (ne számítsunk hétköznapi megoldásra), miféle átok játszik közre, mi pedig egy remek előadással gazdagabban távozunk.