Az ügynök halála (2010.Kritika: Vas Népe)

Bár erős a gyanú, hogy Az ügynök halálát azok tudják a legkevesebb eséllyel megnézni, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá, ha van még értelme annak a fordulatnak, hogy - színház általi - katarzis és ráismerés. Nem mintha nem lennénk egyre többen, akik egyre reménytelenebbül kapálózunk a hitelek tengerében, miközben egyre kevésbé tudunk értelmes választ adni arra a kérdésre, hogy mit akarunk - és amit akarunk, az létezik-e egyáltalán. Az ügynök halála 50-es évekbeli amerikai kispolgári világa - amelynek siker- és versenyorientált keretei közé, bármilyen őszintén igyekszik, sehogy se képes begyömöszölni magát Willy Loman - rémületesen, már-már túlságosan közel került a mai magyar valósághoz . Felesleges ember - amerikai módra. Dolgozik, törleszt, dolgozik, törleszt, és amikor elfárad, kidobják, mint a megszáradt narancshéjat.

 

De hát ez színház, a szó legmélyebb értelmében. Valló Péter rendező (ő a díszlettervező is) U-alakban körbeülteti a kamaraterem játékterét a közönséggel - a zsúfolt kis arénában egymást is látjuk, egymásban tükröződünk -, középen az életcél és státus-szimbólum, a nagy amerikai autó (Chrysler) a központi és gyakorlatilag egyetlen díszletelem. Uralja, betölti, meghatározza a teret: egyrészt a legigazibb, legreálisabb, kézzel fogható, ide-odaforgatható, felbőgő, felberregő valóság, a vágy csillogó tárgya - másrészt tér- és előadás-szervező metafora. Az utazó ügynök élete maga. Az U talpában helyet foglaló nézőkkel szemben a kölcsönre vásárolt lakást-garázst jelző - ha kell, pl. étteremként is funkcionáló - doboz, amelynek tetején a Loman fiúk hálószobája és a bostoni szállodai szoba kapott helyet. A gazdaság receptjét ismerő Ben bácsi mindig afrikai zenére érkezik - és persze sosem jön közel: fönn áll meg, a magasban, mintha a múlt távoli erkélyéről hajolna ki.

 

Egy hulla vagyok. Egy hulla , mondja - néhány, az aggodalmaskodást hárító mondat-töredék után az útról váratlanul visszaforduló-hazaérkező Willy Loman a feleségének a dráma jelen idejében; mindjárt az első három percben. A képre, ahogy Jordán Tamás a csomagtartóból kiemeli a két nagy bőröndöt, aztán meggörnyedt háttal megpróbál elindulni, rákopírozódik Tímár József híres Willy Lomanjének alakja - amely a két bőrönddel bronzba öntve most már mindig a Nemzeti Színház parkjában áll; pontosabban mintha éppen készülődne kifelé.

 

Willy Loman föladja - de mielőbb végképp föloldódna az időben, megpróbálja megérteni az életét. Hogy hol rontotta el . Hogy ki a hibás . Ahogy oldódik el a jelen valóságától, úgy törnek be a tudatába a múlt meghatározó - a megértésre törekvés logikájából következő - emlékei, és kerülnek szoros kapcsolatba a jelen eseményeivel (Biff hazatért, Howard kidobja, a fiúk magára hagyják az étteremben). Mindehhez egy-egy erős jelzés: kellék, ruhadarab (jelmez: Dőry Virág). A kérdés az, hogy mire vezet ez az önmegértési kísérlet: Willy Loman mintha úgy halna meg, hogy nem számol le - és nem számol el - az illúzióival. Lehet, hogy ez benne a legszívszorítóbb.

 

Bár a hatalmas szöveg néha mintha maga alá készülne gyűrni a színészeket, mindenkinek vannak emlékezetes pillanatai. Kiss Mari (Linda, a feleség) megingathatatlan és kemény, mint a szeretet. Jordán Tamás a váratlan hangnem-váltásaival vág mellbe. Mint amikor a felszín vászna megreped, és előtűnik a lényeg. Kálmánchelyi Zoltán (Happy) könnyedsége jól rímel Orosz Róbert (Biff) darabosságára: szép, ahogy Biff küzd a föltoluló gondolatokkal, amelyek nehezen akarnak szavakká válni. Kelemen Zoltán (a cégfőnök Howard) és Jordán Tamás kettőse miniatűr remekmű, amit a titkárnő Korponay Zsófia egyetlen megszólalása - az a kedves, bizalmas, szánakozó, döbbent Willy bácsi - koronáz meg. Egyáltalán: jók a nők. Senkovics Petra (a Nő) bugyborékoló nevetése a bostoni szállodai szobában, vagy az éttermi lányok - Varga Dóra és Lévai Tímea - percekre fölvillanó színes kettőse a bárpultnál.

 

A végén az autó (egy fekete lepellel) sírrá-koporsóvá változik. Ott áll mindenki, aki számít: a konform Bernard (Endrődy Krisztián), a minden-mindegy Charley (Ujlaki László) - és a család. Kiss Mari magányos rekviemje kopog, mint a kő.

Ölbei Lívia