Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail küldése

Cudar világ (2014. Kritika: Criticai Lapok)

BONVIVÁN A MENNY KAPUJÁBAN

Cudar világ – Weöres Sándor Színház, Szombathely

A „cintányéros” lemaradt az előadás címéből – joggal, s nem csak azért, mert az elhangzó zenéből nem a cintányérok csattogása marad meg a néző fülében. Czukor Balázs nem a népszerű operett kamaraváltozatát készítette el. Sőt, amit látunk, még csak nem is az a fajta (leginkább Mohácsi János által művelt) zenés/szórakoztató színház, mely a műfaji sablonok mögött láthatóvá teszi az e sablonok – és persze a zene ereje – által eltakart keserű, romlott, cinikus világot. Czukor Balázs magát ezt a világot vitte „direktben” színre, s a Mágnás Miska operettkliséit és zenéjét csupán idézetként (mondhatni: idézőjelek közé helyezve) használta.

Az előadásnak a szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília terme ad otthont – vagyis a játék a stúdió szűk keretei közé szorul. A pompás ruhakölteményeket, a hosszú lépcsőt és a műfaj egyéb, szokásos vizuális kellékeit hiába is keresnénk. Takács Lilla tere legjobb perceiben egy kortárs alternatív szórakozóhely szellemét idézi. Egyébként néhány díszletelem formájában megjeleníti a grófi cifra gazdagságot, de a színre gördülő bútorok, térelemek köznapinak hatnak. Miként Domokos Barbara jelmezei is egy-két ruhadarab (főként egy-két kiegészítő) erejéig emlékeztetnek a történet eredeti közegére. Czukor Balázs és Khaled Abdo-Szaida szövegkönyve mai környezetbe helyezi, de nagy vonalakban követi az alapmű cselekményét, ugyanakkor áthelyezi a hangsúlyokat, átértelmezi a figurákat. Korláthy gróf nem az idejétmúlt, arisztokratikus allűrök eleven megtestesülése, hanem kisvárosi keresztapa, aki céljai elérésében nem válogat módszereiben. A Nagymama nem a fiatalokat titokban segítő, kedves és ravasz öregasszony, hanem sokat látott, blazírt, cinikus, segítséget inkább csak szeszélyből nyújtó, koránál fiatalabbnak látszó (vagy látszani kívánó) nőszemély. Az ifjú szerelmespár pedig szinte karikatúrája a szokott bonviván‒primadonna párosnak: köpcös, hősiesnek, rendíthetetlennek picit sem tűnő férfi, s alkatban hozzá illő, tétován és nyeglén lázadozó leányka. A történet az első felvonásban hol szeszélyesebben, hol veszélyesebben, hol az abszurd útjain kanyarog. A konfliktus a gróf és Baracs mérnök között az üzleti szempontból kulcsfontosságú épület műemlékké nyilvánítása körül robban ki. Az eredményt pedig Baracs vérben úszó ábrázata mutatja; azt is látjuk, ahogy a gróf gorillája megleckézteti a mérnököt. Akinek azután a kocsmában párja is akad. Miska ugyanis modern kori gladiátorviadalokra emlékeztető ökölpárbajban vereti laposra a képét. Így aztán a felvonás végi, csaknem horrorisztikus jelenetben két, vérből alig kilátszó fejű férfi tervezi el a nagy bosszút. Hasonlóan erős kép kevés látható az első felvonásban. Hatásos ugyan a Pixi‒Mixi-kettős Marcsát megalázó jelenete (talán itt érződik legerősebben a Mohácsi-hatás az előadáson), de a párost nem könnyű elhelyezni a történetben. Kapunk némi információt arról, hogy pusztán álruhás grófok, csalók (színészek?) ők, ám ennek különösebb jelentősége nem lesz a továbbiakban. Rajtuk kívül éppen a főszereplők illeszkednek nehezen a kortársi környezetbe: mintha a lovászból autószerelővé „avanzsált” Miska és a változatlanul cselédként dolgozó Marcsa mai magatartási attitűdjét nehezen találnák meg az alkotók. Érezhető persze, hogy a szövegkönyv írói tartózkodnak a cselekmény egy az egyben mai viszonyokra fordításától, de vannak pontok, ahol ez a tartózkodás kissé hitelteleníti a játékot – például Korláthy gróf és lánya kapcsolatának ábrázolásakor, vagy az urak és a cselédek viszonyának felfestésekor (utóbbi persze ma is létező viszony, csak a hangsúlyai térnek el az alapműben ábrázolttól). Így a jelenetek intenzitása és mulatságossága is erősen hullámzó. A különböző stíluselemek – a realisztikus, az ironikus, az abszurd, az elrajzoltan horrorisztikus – kissé szeszélyesen keverednek egymással, de kevercsük (az érzékelhető mohácsis, bodós stílusjegyek ellenére is) sajátos világot hoz létre. Ebben fontos szerepe van már az első részben is az erős atmoszférának, melyet még akusztikusan sem az operett zenéje épít meg; a közismert dallamok csak félig-meddig hangzanak el a játékban (már amelyik elhangzik, hiszen nem egy sláger – például a „Csiribiri kék dolmány” teljesen kimarad). Hangsúlyosabb a kortárs pop/rock, amely hol magát az operettet transzponálja, hol önálló világú rockzeneként szólal meg, a háttérben ugyan, de hangulatteremtő erővel.

cudar vilag5

Kovács Gergely és Vlahovics Edit (fotó: Mészáros Zsolt)

 

A második felvonás sokkal kevésbé töredezett; szinte egyetlen nagyjelenet, melyben az álruhás Miska megleckézteti a grófi társaságot. És egy nagy ötlet köré épül: az autószerelő néger grófnak öltözik. Ami alapjaiban kellene, hogy megváltoztassa a hozzá fűződő viszonyt, de nem változtatja, hiszen a vagyon és a befolyás mégiscsak fontosabb, mint a bőrszín. E felvonás is hullámzó színvonalú, de szélsőségesebben az, mint az első; egészen remek ötletek és kirívó megoldatlanságok váltakoznak benne. Lenyűgözően frivol ötlet az, ahogy Rolla egy kavarodás után, csak úgy véletlenül, lelövi Baracsot. E ponton nem állunk messze a színháztörténeti fordulattól; nemigen emlékszem operettre, ahol a primadonna meggyilkolta volna a bonvivánt. E szélsőséges ötletet aztán a szombathelyi előadás sem vállalja, s egy abszurd fordulattal élve hagyja a főszereplőt; a szín szélén ugyan megnyílik az ajtó, s Baracs el is indul a fény felé, ám az utolsó pillanatban sikerül megállapodnia a Jóistennel, hogy mégis a Földön maradhasson. Emlékezetes a slusszpoén is: Miska, miután durván megfizetett Pixinek Marcsa megalázásáért, óvatlanul látni engedi pucér lábszárát, ahová már nem jutott festék. Kész a lebukás – de mégsem: a kompánia nem a saját szemének, hanem a látszatnak hisz, az álruhás autószerelőt tovább ünnepli, s Pixit nevezi csalónak.

Ugyanakkor sok a bosszantó tétovaság, a – talán szándékosan? – végig nem vezetett szál. A második felvonásban színpadra áramló sokaság tagjai közt alig van, akinek karaktere vagy legalább arca volna, így maga a „massza”, vagyis a Korláthy-féléket körülvevő közeg teljesen érdektelen. Az pedig érthetetlen, hogy az első részben hosszú percekig fókuszban lévő Pixi–Mixi-páros miért marad a második felvonás utolsó mondataiig csaknem teljesen észrevétlen. A rendezői koncentráció mintha időnként alábbhagyna; az ígéretesen megkezdett mellékszálak többségére legalábbis nem terjed ki. A színészi alakításokban pontosan tükröződnek a rendezés erényei és problémái is. Szinte minden szereplőnek van emlékezetes pillanata, de voltaképpen egyik alakításnak sincs következetesen végigvitt íve. Kovács Gergely Miskája az első felvonásban szinte elvész a játékban, ám a második részben, a szerepkonvencióktól eltávolodva, a dühtől fűtött, mind önfeledtebbé váló bosszú beteljesítőjeként igazán erőteljes. Alberti Zsófi Marcsaként viszont éppen a konvencionális szerepkörben, kedvesen cserfes szubrettként jó; második felvonásbeli szerepe mintha egyszerűen nem lenne kitalálva. Kelemen Zoltán Korláthyként precízen hozza a Keresztapa-sablont; az alakítás legeredetibb színei a kényszerű, fogcsikorgató meghunyászkodás perceiben láthatók. Bálint Éva grófnéja szeszélyesen csapong a nem evilági szórakozottság és a nagyon is evilági vágyódás között, míg Vlahovics Edit rutinosan hagyja érvényesülni a Nagymama karakterének fád, cinikus tónusait. Kőmíves Csongor (Baracs) alakítása leginkább saját anti-bonviván alkatából építkezik; nem nehéz belelátni a kisemberi kiszolgáltatottságot, miként meg lehet látni benne a kisember bátor kiállását is – de Kőmíves korrekt játéka nem elég színes ahhoz, hogy mindezt igazán érdekessé tegye. Sodró Eliza Rollaként a hisztis kamaszlány és az „alternatív díva” színeit mixeli, kissé egyenetlen intenzitással, ám a második felvonás már említett lövöldözős „nagyjelenetében” igen meggyőzően. Budai Dávid és Kristóf Roland az első felvonásban felkelti az érdeklődést a Pixi‒Mixi-páros iránt – elsősorban nem rajtuk múlik, hogy a második részben ez az érdeklődés kihuny. 

De csak e tekintetben – amúgy az egyenetlen, problematikus, ám eredeti rendezői tehetséget (és egy alakuló színházi nyelv ígéretét) mutató előadás képes fenntartani a befogadói kíváncsiságot. Legalábbis az általam látott előadás közönsége érezhetően kíváncsian és érzékenyen, helyenként őszintén meglepődve reagált a történésekre. Jó volna tudni, mi lenne a reakció, ha Czukor Balázs legközelebb esetleg mégis meggyilkol(tat)ná a bonvivánt…

 

 URBÁN BALÁZS

 






Kelemen Zoltán - Magyar