A Weöres Sándor Színház Mágnás Miskája nem sziruppal leöntött, a pöffeszkedő arisztokráciát kedveskedve arcon intő történet, hanem fekete humorú gengszterdráma enyhe Rómeó és Júlia-beütéssel. A szombathelyi társulat előadása a Városmajori Szabadtéri Színpadon vendégeskedett. KRITIKA

Az operett műfajának leporolása nem új keletű ötlet, Mohácsi János híres, 1993-as kaposvári Csárdáskirálynőjétől kezdve a Katona József Színház Virágos Magyarországáig láthattunk erre több sikeres példát is. A szombathelyi Weöres Sándor Színház februárban mutatta be a Mágnás Miska modern köntösbe bújtatott változatát, Czukor Balázs színész-rendező és Khaled-Abdo Szaida dramaturg közös szerzeményét. Már a színlapon feltüntették az alkotók, hogy a Mágnás Miska („cudar világ") deklaráltan éppen csak „emlékeztet az eredetire", és valóban, a produkció a lehető legmesszebbre szakad az újragondolások szokásos menetétől: minden operettes és zenés színházi hagyományt a kukába hajít, és a történet társadalmi üzenetét aktualizálja egy eklektikus, valahol a latin-amerikai szappanoperák és a morbid gengszterhumor keresztezéséből született világban, ahol a grófot még mindig grófnak hívják, de az utakat már Bentleyvel rója.

 

Nem operettet látunk tehát, de az is kétséges, hogy - bár Nancy Sinatrától kezdve a Wicked Game-ig több dalt is hallani - egyáltalán zenés darab ez. A műfaji elemek elhagyása rögtön a karakterekkel kezdődik, a negatív figurákban nincsen semmi szerethető. Kelemen Zoltán Korláthy grófja igazi korrupt nagyvad, a magyar rögvalóság pénzes keresztapája, aki a szomszédos régi kastély helyére plázát építene, és még lányával, Rollával (Sodró Eliza neurotikus, kapkodó tinilányra vette a figurát) is a végletekig kegyetlen (a darab elején sokkoló apa-lánya veszekedést látunk, amely kissé kilóg az előadás egészéből). Emberei, a Rolla pátyolgatására szerződtetett Pixi-Mixi grófok (Budai Dávid-Kristóf Roland) korántsem naiv és butuska széptevők, hanem fizetett alkalmazottak, a csivava-imádó, ámde mások fejét lazán péppé verő testőrrel együtt (a tagbaszakadt Horváth Ákos plüsskutyát melenget a keblén) mintha egyenesen a Blöffből vagy a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című filmből léptek volna elő. A gonoszok módszeresen alázzák a nekik kiszolgáltatott cselédséget, a takarítónő Marcsát (Alberti Zsófi) és Mágnás Mihály sofőr-autószerelőt (Kovács Gergely flegmán és morózusan alakítja a címszerepet). De nem bánnak kesztyűs kézzel Baracs István devizahiteles építésszel, a Műemlékhivatal munkatársával sem (Kőmíves Csongor), aki a kastély bontási engedélyének megvétózása végett tévedt a vidékre. A Vásár nevű diszkóban esik szerelembe Rollával, akit Miska és a dörzsölt, a család többi tagjától értékrendszerében épphogy különböző Nagymama (Vlahovics Edit) közreműködésével megszöktet - persze csak azután, hogy Miska megleckézteti a tökhülye felső tízezret.

 

A díszlet egyszerre idézi a boldog békeidőket és a modern luxust, a megfeleltetés a mai kornak találó és pontos. A komor társadalmi üzenet viszont óriási fekete árnyékként borul rá a produkcióra, és csak a második felvonásban lazul fel annyira, hogy az abszurd humor és a szellemes megoldások működésbe léphetnek. Itt Miska feketére maszkírozott afrikai milliárdosként lép színre, hogy az Operabálba illő arisztokrata bandán igazságot tegyen, és ez rendívül szórakoztatóan sikerül is - a szerzők üzenete viszont több volt az egyszerű happy endnél. Az előadás a lányszöktetést revüszerűen lezáró sláger, a Cintányéros cudar világ után véget is érhetne, ám epilógusként ízelítőt kapunk, hogy mi a helyzet akkor, ha a korábbi megalázottak megrészegülnek a hatalomtól, és zsarnokaik módszereihez nyúlnak. A Miskában tomboló igazságérzet (amiből itt Baracsban szikrányi sincs, és ettől a figura kissé színtelen) ugyanis szadizmusba fordul át: bosszút áll a Marcsát molesztáló Mixi grófon, a darab zárása így korántsem szívderítő.

A tragikus vég csak az egyik fogás, amellyel a szerzők felszámolják az operettmítoszt, és kicsit sajgott a szívünk, hogy műfaji elemekkel való következetesebb játékra már nem vállalkoztak. (Az előadásban csak néhány dal hangzik el az eredetiből, ezek egyike a Hoppsza, Sári, amely Miska és Marcsa ágyjelenetekor csendül fel, utalva arra, hogy a szerelmi jelenetben dalra fakadás a szexualitás játékos szimbólumaként értelmezhető.) Nincs lelepleződés, a szerelmesek nem bonyolódnak szerencsésen elsülő félreértésekbe, csupán abszurd véletlenekbe (Rolla véletlenül meglövi Baracsot, aki egy Ghost-gegnek köszönhetően visszatér az életbe). A szerelem is idézőjelbe kerül: Miska és Marcsa kiábrándult, modern pár, Baracs pedig passzív és félénk: az ő és Rolla szerelmén keresztül inkább a Rómeó és Júlia-klisé idéződik meg, nem a primadonna-bonviván-románc, és erre az erkélyjelenet és a titkos-trükkös esküvő is rájátszik.

 

Szórakoztató üresjáratokkal persze találkozunk, akárcsak egy operettben, de a műfajilag nehezen meghatározható produkcióban ezek inkább kérdőjeleket hagynak maguk után. A Weöres Sándor Színház előadása mégis emlékezetes kísérlet: a könnyedség és a happy end hiánya azt jelzi, hogy a Czukor-féle világban nincs helye a habos optimizmusnak. Igazodik korunkhoz, és ez a kor a bájos műfaji mítoszokkal nem tud mit kezdeni - itt a konfliktus (még ha vicces is), valódi.