Hamlet (2015. Kritika: Alon.hu)

 

Rémületes ez a jelen. Gyomorforgató dolgok történnek körülöttünk, bennünk.

 

Hamletek vagyunk mindahányan; eleinte bizonyosan. Hogy mikor követjük el a legelső merényletet önmagunk s egymás – szeretteink s (vélt avagy valós) rosszakaróink - ellen? S hogy a mészárszék(ek)ben van-e létjogosultsága annak a fogalomnak, amit úgy is hívhatunk: jövendő, kilátás, távlat, perspektíva…?

Czukor Balázs rendező Hamletje a szombathelyi Weöres Színház Márkus Emília Termében nem könnyíti meg a helyzetünket; abszolút nincs ránk tekintettel (bizonyos szempontból). De talán ez a szerencsénk. Hogy nem takargat, direkt a képünkbe vágja: így éltek ti – mióta világ a világ. Nem vagytok kivételek, maiak sem. Sőt!

S hogy mi a csudának csesztet itt bennünket a viszonyaink, a kapcsolataink boncolgatásával, döntés(képtelenség)eink pedzegetésével, látszat- meg pótcselekvéseink megvillantásaival; nem elég nekünk a magunk baja? Ahelyett, hogy kikapcsolna bennünket, bekapcsol egy képmutatás-ellenes szuperprogramot, elkap bennünket a gépszíj, s már nem igazán tudjuk eldönteni, hogy a színpadon velünk történnek meg (avagy sem) a szörnyűségek, avagy mint nézők végezzük napi ilyen-olyan ördögi ténykedéseinket téboly(ultságo)t sugárzó vigyorral.

Ember legyen a talpán, aki ki bír – akar s mer is - igazodni (saját magán s brancsán) ezen a transzcendens lég-/jéggömbön, elektronikus zűrzavar(ok) meg szintetikus csavar(odás)ok közepette. Tényleg: merre, hová a csudába is poroszkálunk, és egyáltalán?

Bajomi Nagy György Hamletje észbontó, frenetikus.  Annyira ember, olykor túlságosan is az (na, aztán most gabalyodunk bele alaposan ebbe az egészbe; de talán mégsem…!), s olyan istentelenül – irdatlanul (csaknem: irgalmatlanul?) misztikus. De hiszen az égiek – mákonyálom? - nélkül nem megy! Mi a csudától van bátorsága ahhoz, hogy legalább ő megpróbálja kihámozni/-nyomozni, hol, mikor, ki(k)ben – miért – fészkel(t) a bűn? Hogy jön ehhez? BNGY-t (bocs!) ez idáig még nem éreztem ilyen fajsúlyosnak; mert még soha nem is kapott ekkora (valódi) lehetőséget, hogy sugározzon, bűvkörébe vonjon, szerintem, mindnyájunkat. Szemétbe a többes számmal: én eddig nem tudtam, hogy ekkora színész. Punktum! Jó-jó, nem mellékesen: Czukor Balázs szemébe sem kell kontaktlencse! (Gondolom, a szakvezetés ezért sem meneszti; még szép!) Ráadásul a többieket is halálpontosan érzékeli. „Belőni” persze csak azt lehet, aki „hagyja magát”. Mertz Tibor (Claudius-apaszellem) minden rezdülése „ül a pályán és a kapuban is”, a még sosemvoltrossz (ez valóban vitathatatlan!), csuda-csuda klassz Csonka Szilviáé (Gertrud) éppúgy, de Szabó Tibor (Polonius) szintén briliáns, Kelemen Zoltán (Laertes/Rosencrantz) csúcspontos, Sodró Eliza (Ophelia) dettó; őt is úgy, de úgy lehet szeretni! Endrődy Krisztián (Guildenstern/Osric) sem kispályás. Naná! Szín-nyerő színi hetes, megspékelve dramaturgvirtuózzal – Khaled-Abdo Szaida -, berendező-, jelmez-, látvány-, zeneművésszel, további artisztikus csapattagokkal.