Hamlet (2015. Kritika: Nyugat.hu)

Hamlet haver sötét öltönyben, tornacipőben

Halott az erkölcs, csak a hatalom számít, keep smiling-boldogság van. Ebben a világban gyötrődik Hamlet, aztán vele mi is. Izgalmas szombathelyi premieren vagyunk túl.

 

Shakespeare legismertebb drámája a Hamlet, szinte minden fordulata bennünk lakik, mint az egyszeregy. Az őrültség tettetése, a sietős házasság a bitorlóval, a rejtőzködő kém megölése, tudjuk, ismerjük, érettségiztünk belőle, az árva dán királyfi lelki tusáján átrágtuk magunkat ezerszer. Szinte lehetetlenség úgy leporolni, hogy a nem tinédzser közönségnek is hozzon valami újat. És talán ezért kell (kötelező!) időről-időre hozzányúlni, átszellőztetni és felfrissíteni a négyszáz éves szövetet. Czukor Balázs rendezését épp ezért vártuk, mert benne bíztunk, hogy tud majd hozzátenni és elvenni belőle.

Egyfelvonásos darabra készültünk, a rendező pár hete még azt mesélte interjúnkban, hogy tömör északi krimit készül rendezni, egy órába sűrítve mindazt, ami megtartható és fontos a shakespeare-i szövegből. Végül nem bántuk, hogy aztán nyolc helyett mégis fél tíz tájékán irtotta ki magát a dán királyi család.

Így legalább a szünetben pezsgőzhettünk, bár jobban passzolt volna a skandináv ködhöz egy erős vodka.

Mondani felesleges, Czukor rendezése kizökkent a shakespeare-i Dániából, kortalan, huszadik századi falakat emel a dráma köré, bárhol-bármi újra megtörténhet. Halott az erkölcs, csak a hatalom, a gazdagság, a keep smiling-boldogság számít, ebben világban gyötrődik újra Hamlet, aztán vele mi is.

Úgy indul, mint egy nagy kedvenc dogmafilm, a dán Születésnap, egy lakodalommal, Hamlet nagybátyja és anyja korai nászával. Partival, tortával, ünnepi szlájdsóval, és azzal, hogy látszólag happy mindenki. Csak a gyerek kicsit depressziós, nehezen dolgozza fel az apja halálát, de mindenki toleráns és megértő vele. Aztán magától bekapcsol a mikrohullámú sütő, megjelenik az atyai szellem, és borzalmas dolgokat állít. Kizökkenti az időt, amitől aztán úgy összegabalyodnak a szálak, hogy senki fia többé ki nem bogozza őket.

Nyomokban, jelzésértékűen a legszebb részekben visszatér a shakespeare-i textúra, de a szöveg zömét verstelenné, prózai és hétköznapi nyelvezetté gyúrták. A dramaturgia sem követi egy az egyben az eredteti drámát, a lényegre, a lélektani történésekre összpontosít. Nem teszi igazán maivá sem, inkább kortalanná.

Az eredeti, közel húsz szereplőből hét lesz

A helyszín is egydíszletes, a trónteremben, a nagy asztal körül zajlik a családi háborúskodás. Sírásók sincsenek, ahogy a „Lenni vagy nem lenni” monológ is csupán egy konyhai italkeverés közben elejtett szentségelős félmondatra zsugorodik.

Nincsenek őrök sem, csak Hamlet látja a szellemet, ettől aztán lidércesebb az egész feketekomédiára hajazó igazságkeresés, nincs Fortinbras, a norvégok sem ostromolnak, így körbe sem zárják a várat, és a legvégén sincs olyan rátermett egyén, aki életben maradna, és átvehetné a hatalmat. Egyre figyel a rendező: mik azok a momentumok, amelyek ebben a lélektani tömegmészárlásban igazán számítanak.

A kulcs a sötét öltönyös tornacipős Hamletnél van

Akinek lelkét rágni kezdi a féreg, a sejtelem megmérgezi jókedvét, a bizonytalanság színlelt tébolyba kergeti, majd valami zakkant, nihilszerű őrületbe taszítja. A kérdés is itt is ennyi: mi a színjáték, mi a fájdalom, mi az őrület, hol vannak a határok színjáték és élet között.

Bajomi-Nagy György sem korban sem alkatra nem egy tipikus hamleti figura, de hozza a jámbor-tiszta, szánni való karaktert, aki lebénul attól, hogy szembetalálkozik a bajsejtelemmel. Hogy anya apa gyilkosával alszik, és ehhez a mocsokhoz kell neki asszisztálnia. Miközben saját tehetetlenségével hadakozik, aközben mániákusan keresi az igazságot, őrületbe és halálba kergeti azt, akit igazán szeret: környezetét és Opheliát (Sodró Eliza).

Hamlet parádésan bugyuta egyszemélyi színháza után (színpad a színpadon) pedig fokozatosan kilép az őrült mackó szerepéből, szemében megcsillan a földöntúli erő, aztán megöl így-úgy mindenki mindenkit. Bajomi egyébként pár hónappal ezelőtt, a Vitéz Mihály főszereplőjeként is hasonló poklokat járt meg, elhisszük neki Hamletet is.

Furának tűnhet, hogy Csonka Szilvi Gertrud királynőként fiatalabb, mint fia, Bajomi. Ofélia hozzá képest egy gyereklány (Sodró Eliza), de mindenkiről elhiszem, hogy szerepében él, egy párhuzamos valóságban, és mindenki remekül hozza a maga tragédiáját.

Csonka Szilvi egy szeretetre vágyó, gyermekéért aggódó, boldogságát hajtó középkorú nő, aki van annyira naiv, hogy nem veszi észre, mi zajlik körülötte. Aki nem akar élete végéig férjet gyászolni, még fiatal, és boldogságra áhítozik. Mertz Tiborral szép párt alkotnak, van köztük valami meleg, szeretetteli vibrálás… Elhiszem nekik, hogy ha ezért az idillért Claudius nem testvérgyilkossággal fizetett volna, örökkön-örökké boldogok lehetnének.

Mertznek kettős szerep jutott, egyszerre a jó szellem és a mézédes mérget csepegtető cselszövő. Simulékony karaktert hoz, és van ereje.

A kerekes székes Szabó Tibor mint Polonius is remek szerep lett – de ebben a darabban nincs is igazán mellékszerep. Kelemen Zoltán (Rosencrantz, Laertes) ugyanúgy maradandó, ahogy helyén van Endrődy Krisztián is (Guildenstern/Osric).

Mindenki a saját valóságában pörög és zakatol

Ebben a darabban párhuzamosan futnak a szálak, az emberek egymás mellett, burokban élik a maguk tragédiáját, mindenki a saját valóságában pörög és zakatol, de akár egymással is felcserélhetők lennének, bármikor bárki beléphetne a másik szerepébe. Vannak találkozási pontok, de azokat sem érezzük dialógusoknak, csak kihangosított belső monológoknak.

A legerősebbnek épp ez – hogy látszik, mindenki megdolgozott karakterével, tükrözni tudja annak egyéni gubancait, ettől lesz az, hogy még a két viccesebb figura (Rosencrantz és Guildenstern) sem igazán vicces, van saját, erős tragédiájuk.

Ugyanabban a semleges díszlettérben játszódik mind a két felvonás, színes falak, ajtók között. Kötelező a függönnyel elválasztott kis színpadrész, és kiváló ötlet a háttérben a konyhafülke a szellemjárta mikróval, ami ha kell kalitka, ha kell gázkamra.

Czukor Balázs és a társulat Hamletje bérleten kívül fut, de így is kötelező, mert jó színház. Élhetővé, fogyaszthatóvá, bőrön keresztül tapinthatóvá teszi a komor skandináv lélektani drámát.

 Szerző: Pais-H.Szilvia

« Vissza az előző oldalra!