Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail küldése

Makrancos Kata avagy a hárpia megzabolázása (2015. Kritika: Alon.hu)

Makrancos Alföldi Kata a szombathelyi színházban

  • Józing Antal
    2015 május 16. 08:16
     

    Ha Alföldi Róbertnek az volt a célja, hogy minél többen beszéljenek erről a darabról, akkor elérte a célját. Kérdés az, mi van akkor, ha ettől eltekintünk.

    Szombathely kellemes, élhető város, de nem a kultúra fővárosa. Itt nincsenek pezsgő szellemi műhelyek, láthatatlan az egyetemi ifjúság, a társasági élet gyakorlatilag nulla.

    Ha az ország legismertebb színházi rendezője úgy dönt, hogy ennek ellenére mégis itt rendez egy darabot, azt nem lehet túlbecsülni. 

    Az olyan esemény, amelyről, még évekig fogunk beszélni. Főleg úgy, hogy az illetékes gondoskodik bőven beszélnivalóról.

    Alföldi Róbert Makrancos Katája úgy feszeget határokat, hogy nem lépi át őket, illetlenségében is illedelmes, keménységében is puha, a mélység fölé hajol, de le már nem ereszkedik, és minket sem biztat ilyesmire.

    Ez életem első Alföldi-darabja élőben*.

    A nulladik másodpercben megkapaszkodom a székem karfájában, és várom a hullámvasút-effektust, ami majd biztos meredeken felemel, aztán majd szabadesésében zuhanni hagy, a kanyarokban pedig odatapaszt az üléshez.

    Ehhez képest sokáig semmi ilyen nem történik velem. Van idő tanulmányozni az egyszerű, de roppant praktikus színpadképet, bogozgatni, hogy a sok férfi szereplő között akkor ki kicsoda, és gyorsan elkönyvelni, hogy Shakespeare mester története (szó szerinti fordításban egyébként a Hárpia megszelídítése) most is csak ürügy, kiindulási pont lesz itt valamire.

    Makrancos Kata a Weöres Sándor Színházban

    Szabó Róbert Endre (hátul, b) Nátán, Kelemen Zoltán (hátul, b2) Fülöp, Balogh János (hátul, j2) Józsi, Avass Attila (hátul, j) Curtio, Bánfalvi Eszter (elől, b) Kata és Szabó Tibor András (elől, j) Grumio szerepében


    A hullámvasút kocsija azért szép lassan csak begyorsul, emelkedik, zuhan és kanyarodik, és amikor néhány pillanatra itt-ott lelassul, megáll, akkor annak is funkciója van.

    Alföldi Róbert színpadi formaérzéke tényleg bámulatra méltó.

    A darabot nézve ugyanaz az érzésünk van, mintha nagy költségvetésű hollywoodi filmet néznénk.

    Minden a helyén van, az elemek egymásba fonódnak és előre-, hátra- és összekacsintanak, a dialógusok pontosan olyan hosszúak, amilyennek lenniük kell, minden óraműpontossággal történik a színpadon, vagy éppen a nézők között, a karzaton, akárhol.

    És, ó, az a ritmusérzék. Talán minden ezen múlik. Észre sem vesszük, és huss, eltelik az első felvonás, majd a másik. A közönség pedig vezényszóra nyerít fel, figyel csendesen, vagy belemerül a vizuális finomságokba, legyen az a zöld Komár motorbiciklit toló főszereplő (Bánfalvi Eszter), az óráját néző násznép, a bazári majomnak öltözött macsó-vőlegény (Bányai Kelemen Barna) vagy az öltönyben üvegből söröző, sáros cipős férfihad.

    Makrancos Kata a Weöres Sándor Színházban

    Szerémi Zoltán (b) Gremio, Jámbor Nándor (b2) Lucentio, Mertz Tibor (j2) Baptista Minola és Kenderes Csaba (j) Tranio szerepében


    Alföldi nem áll meg itt, talán nem is állhat, jól tudja, hogy ez kevés lenne az üdvösséghez. Olyan színpadi fegyverekhez nyúl, melyek nehéztüzérségnek számítanak csendes-rendes kis városunkban.

    Az első felvonásban – a nők titkos örömére - kivillan egy igazi férfifarok, míg a másodikban a  - a férfiak nem is annyira titkos örömére - címszereplő dobja le magáról a bugyit egy zuhanyozás erejéig.

    Mindkét testiség belefér a történetbe, de – fogalmazzunk finoman - olyan sokat nem tesz hozzá, mint amennyit beszélnek majd róluk.

    Mindemellett – ne menjünk el mellette  - végtelenül áradnak a „bazmeg”, a „fasz”, a „picsa” és hasonló szavak.

    A kisebb baj, hogy az erős szavak túlcsordulása itt-ott öncélúnak hat, jobban zavar, hogy a hátam mögött ülő úr és hölgy minden „bazmeg”-ra és „geci”-re felnyerít. Nem tudom elhessenteni a gyanút, hogy lehet, ez volt a cél. (Akkor vagyunk igazságosak, ha hozzátesszük: annak idején Shakespeare – a pénzkeresés mellett - sem akart sokkal többet ezekkel a darabokkal.)

    Így vagy úgy, mindenesetre olyan heves az Alföldi-féle formanyelv fénye, hogy hozzá képest az üzenet halvány gyertyalángként pislog.

    Persze, a végén kijön, és talán még a mögöttem nyerítő pár is megérti, hogy nem szép dolog mások személyiségét bedarálni, különösen ha a daráló egy macsó barom, a bedaráltnak pedig annyi a bűne, hogy egyéniség – és mellesleg szerelmes nő.

    Igazából – a látványos zuhanyozás ellenére - nem jön át szervesen Kata nagy személyiségváltozása, és utána a darab után a büfében – óh, irgalom atyja, ne hagyj el, bűnösök vagyunk mi mindannyian – a Csillagok háborúja jut az eszembe, ahol a nagy formai tökély ellenére szintén sántít Anakin gyermek Darth Vader nagyúrrá való változása.

    És ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk: Makrancos Kata története kis fantáziával a mai Magyarország története is. Ebből a szempontból némileg izgalmasabb az utolsó jelenet, ahogy a nyertes és öntelt férj magáévá teszi a magába roskadt, meghasonlott, katatón főszeplőt.

    Csak hát - tegyünk szívünkre a kezünk! - a mi Magyarországunk olyan nagyon makrancos korábban sem volt.

    Na mindegy, ne keressünk a kákán több csomót, álljunk le, mielőtt a csomókeresés is öncélúvá válna, és elhomályosítaná, hogy a Makrancos Kata egyike a legjobb daraboknak, amiket a Weöres Sándor Színházban láttam, és valószínűleg azért néztem hegyesebbre faragott ceruzával, mert a rendezőnek az a neve, ami.

    És akkor még persze illene mondanom valamit a színészekről.

    Alföldi kiváló vendégszínészt hozott Petruchio szerepére (Bányai Kelemen Barna), és a hazaiak is látható erőlködés nélkül fel tudtak nőni a feladathoz. Ez utóbbiak közül - Bánfalvi Eszter mellett - most Mertz Tibor és Kenderes Csaba tetszett a legjobban.

    Az olvasóknak meg azt ajánlom, hogy az Alföldi-ügyben semmiképpen hallgasson sem az ismerőseire, sem rám. Nézze meg a darabot, ha tud rá jegyet szerezni, és utána próbáljon magától valami következtetésre jutni.

    Ne hagyja megszelídíteni magát! – hogy én is ezzel a meglehetősen didaktikus ízű felszólítással éljek.






Kelemen Zoltán - Magyar