Kábé azóta várom ezt az Alföldi Róbert darabot, mióta a tavalyi évadzáró sajtótájékoztatón Jordán Tamás kiejtette a nevét. Kíváncsi voltam, mennyire rendez pesti darabot az erősen konzervatív színházi légkört kedvelő szombathelyi publikumnak. Nos, szerencsére a tegnapi premier második percétől kiderült, hogy nagyon is merész dolog történt a mi kis városunkban.
És most nem arra gondolok, hogy láttam pucérságot, hallgattam kurvaanyázást, érezhettem a színészek közelségét, mikor a nézőtér soraiban futkorásztak, hanem arra, hogy Alföldi bizony megmutatta, hogy kell kinyitni a szánkat, ha már valami nagyon nem tetszik ebben a rothadó, 21. századi társadalmunkban.
Nagyon bátor és nagyon igaza van. A Shakespeare Makrancos hölgyének alapjaira építkező történetbe erős jelenetekkel teli nyílt provokációt ültetett, amit megüberelt jó néhány aktuális kérdéssel. Releváns támadási felületet hozott létre a színpadon, a nézőteret pedig ugyanilyen térként kezelte. Nekem kimondottan tetszett, hogy a nézőket nem hagyta a sötétben tapogatózni, a két és fél óra nagy részében a közönség feje fölött is égtek a reflektorok. Maximálisra tágította a játszóhelyet: Mertz Tibort lábát lógatta a páholyból, Kelemen Zoltán a nézőtéri székek karfáján egyensúlyozott, Bánfalvi Eszter menyasszonyi csokrot hajított a sorok közé. Élt a darab és éltette azt, aki nézte. Benne voltunk, egyek voltunk.
A színes zoknikban parádézó színészek a graffitis Paduában, plasztikkeretes paloták között játszottak. Zöldy Z Gergely nyersen arcbavágó díszlete a második felvonásban érik csak egésszé. Sárárok és a pusztuló erkölcs feneketlen mintaképei tárultak elénk a macsóvilág közepén. Olyan helyet teremetett, ahol héliumos lufiszívekkel pukkant szét a megálmodott boldog jövő.
Hátborzongatóan pontos és kifejező képekkel dolgozik Alföldi, izgalmas nézni a gondolatmenetét, mire mi utal, majd abból mi következik. Tökéletesen rádolgozik emellett a Vörös Róbert által jegyzett szöveg, remek páros ők így ketten.
Közben lélektáncoltatóan kikészítő ez a darab. Van úgy, hogy percekig sírva röhög az ember, forgatja a fejét és nem hiszi el, hogy pattanhat ki ennél nagyobb és nagyobb hülyeség egy rendező agyából, aztán egy másodperc alatt visszarántja a kantárt, és már jön is a hidegrázós döbbenet. Mert amit megtanultunk, hogy a medve nem játék, a sör nem ital, az asszony pedig nem ember!
A történet a kezdetektől bájos: Baptista Minola két lányát, Katát és Biancát akarja férjhez adni. A kisebbiknek sok kérője is akad, de addig nem jöhet létre a frigy, míg Katának nem lesz valakije. A bökkenő a dologban csak az, hogy Kata makrancos természete miatt ez állandó probléma a családban. Mígnem beúszik a képbe Petruchio, aki egy energiaital üvegjének a nyitófülével megkéri Katalin kezét.
Az esküvő után a törvény azonban törvény marad, ha veri, és erőszakoskodik az asszonnyal az ura, ha nem. Jön a feketeleves: a nő betörése, egyéniségének kibelezése és szellem beidomítása.
Persze húzom a számat közben én is, azért ez durva: előttem pofozzák meg, alázzák, éheztetik, pusztítják el az öntudatát. A férfiak uralta színpadon a végére minden megváltozik. Néhol túlzó, de a valóság sem kozmetikáz.
A nagyon feszes és pedáns rendezés rávilágít arra a megfelelési és azonosulási kényszerre, amiben élünk. Egy kortárs látleletet rak a színpadra, női-férfi viszonyulási helyzeteteket és mindennek a mozgópontját, a házasságot. Mi történik a boldogító igenek után otthon, a négy fal között? Vajon hány olyan nő van, akinek mosolyogni kell a világ felé, úgy, hogy közben otthon verik? Mit csináljon? Ellenálljon? Fejet hajtson?
Alföldi kihozta a szombathelyi színészgárdából amit ki lehetett hozni. De tényleg, mindegyikőjükből. Bánfalvi Esztert még Budapesten szerettem meg, most fanyar és valós, ízig vérig belemegy a játékba, tehetséges és bevállalós színésznő, nagyon mai. Bányai Kelemen Barna meghívott színészként új színt vitt a történetbe. Jó volt látni, ahogy változik a szereppel. A flitteres sapkában, cowboy-csizmában és gagyi napszemüvegben kelletlenül adta a rosszfiút.
A Weöres Sándor Színház legfiatalabb gárdája – Jámbor Nándor, Kenderes Csaba, Matusek Attila és Hartai Petra négyese a jobban játszott most, mint bármikor az évadban, látszik rajtuk, hogy van bennük spiritusz.
Nekem Bánfalvi Eszter mellett mégis a legjobban Szabó Tibor tetszett. Grumióként okozott jó néhány olyan pillanatot, amit egyhamar nem fogok elfelejteni.
Összességében jól beszippantott ez az Alföldi-univerzum. Könnyű felvenni a ritmusát, pörög és nem hagy üresjáratot. Nem érdekel, hogy tele van gecizéssel és bazdmegolással, hiába tapasztom a kezem a fülemre, ha kilépek a színház ajtaján, ugyanezt hallom az utcán, a kávézóban, vagy a boltban. Ez van kérem szépen mindenhol! Miért ne lehetne a színházban is? Alföldi Róbert a kortárs magyar színház egyik legjelentősebb alkotója, kortárs színházat csinál és kortalan darabbal. Több ilyen látásmódra lenne szükség ebben az országban, ebben a városban, ebben a társadalomban.
