Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail küldése

Makrancos Kata avagy a hárpia megzabolázása (2015. Kritika: Frisss.hu)

Alföldi Markancos Katája Weöres Sándor Színházban

2015. május 16., 16:55 • szerző: d.k.
Kaptunk egy kortárs látleletet, művészi és színészi magasiskolát és egy jó nagy adag igényt arra, hogy ebből több kell Szombathelyen.
Kaptunk egy kortárs látleletet, művészi és színészi magasiskolát és egy jó nagy adag igényt arra, hogy ebből több kell Szombathelyen.

Kábé azóta várom ezt az Alföldi Róbert darabot, mióta a tavalyi évadzáró sajtótájékoztatón Jordán Tamás kiejtette a nevét. Kíváncsi voltam, mennyire rendez pesti darabot az erősen konzervatív színházi légkört kedvelő szombathelyi publikumnak. Nos, szerencsére a tegnapi premier második percétől kiderült, hogy nagyon is merész dolog történt a mi kis városunkban.

És most nem arra gondolok, hogy láttam pucérságot, hallgattam kurvaanyázást, érezhettem a színészek közelségét, mikor a nézőtér soraiban futkorásztak, hanem arra, hogy Alföldi bizony megmutatta, hogy kell kinyitni a szánkat, ha már valami nagyon nem tetszik ebben a rothadó, 21. századi társadalmunkban.

Nagyon bátor és nagyon igaza van. A Shakespeare Makrancos hölgyének alapjaira építkező történetbe erős jelenetekkel teli nyílt provokációt ültetett, amit megüberelt jó néhány aktuális kérdéssel. Releváns támadási felületet hozott létre a színpadon, a nézőteret pedig ugyanilyen térként kezelte. Nekem kimondottan tetszett, hogy a nézőket nem hagyta a sötétben tapogatózni, a két és fél óra nagy részében a közönség feje fölött is égtek a reflektorok. Maximálisra tágította a játszóhelyet: Mertz Tibort lábát lógatta a páholyból, Kelemen Zoltán a nézőtéri székek karfáján egyensúlyozott, Bánfalvi Eszter menyasszonyi csokrot hajított a sorok közé. Élt a darab és éltette azt, aki nézte. Benne voltunk, egyek voltunk.

A színes zoknikban parádézó színészek a graffitis Paduában, plasztikkeretes paloták között játszottak. Zöldy Z Gergely nyersen arcbavágó díszlete a második felvonásban érik csak egésszé. Sárárok és a pusztuló erkölcs feneketlen mintaképei tárultak elénk a macsóvilág közepén. Olyan helyet teremetett, ahol héliumos lufiszívekkel pukkant szét a megálmodott boldog jövő.

Hátborzongatóan pontos és kifejező képekkel dolgozik Alföldi, izgalmas nézni a gondolatmenetét, mire mi utal, majd abból mi következik. Tökéletesen rádolgozik emellett a Vörös Róbert által jegyzett szöveg, remek páros ők így ketten.

Közben lélektáncoltatóan kikészítő ez a darab. Van úgy, hogy percekig sírva röhög az ember, forgatja a fejét és nem hiszi el, hogy pattanhat ki ennél nagyobb és nagyobb hülyeség egy rendező agyából, aztán egy másodperc alatt visszarántja a kantárt, és már jön is a hidegrázós döbbenet. Mert amit megtanultunk, hogy a medve nem játék, a sör nem ital, az asszony pedig nem ember!

A történet a kezdetektől bájos: Baptista Minola két lányát, Katát és Biancát akarja férjhez adni. A kisebbiknek sok kérője is akad, de addig nem jöhet létre a frigy, míg Katának nem lesz valakije. A bökkenő a dologban csak az, hogy Kata makrancos természete miatt ez állandó probléma a családban. Mígnem beúszik a képbe Petruchio, aki egy energiaital üvegjének a nyitófülével megkéri Katalin kezét.

Az esküvő után a törvény azonban törvény marad, ha veri, és erőszakoskodik az asszonnyal az ura, ha nem. Jön a feketeleves: a nő betörése, egyéniségének kibelezése és szellem beidomítása.

Persze húzom a számat közben én is, azért ez durva: előttem pofozzák meg, alázzák, éheztetik, pusztítják el az öntudatát. A férfiak uralta színpadon a végére minden megváltozik. Néhol túlzó, de a valóság sem kozmetikáz.

A nagyon feszes és pedáns rendezés rávilágít arra a megfelelési és azonosulási kényszerre, amiben élünk. Egy kortárs látleletet rak a színpadra, női-férfi viszonyulási helyzeteteket és mindennek a mozgópontját, a házasságot. Mi történik a boldogító igenek után otthon, a négy fal között? Vajon hány olyan nő van, akinek mosolyogni kell a világ felé, úgy, hogy közben otthon verik? Mit csináljon? Ellenálljon? Fejet hajtson?

Alföldi kihozta a szombathelyi színészgárdából amit ki lehetett hozni. De tényleg, mindegyikőjükből. Bánfalvi Esztert még Budapesten szerettem meg, most fanyar és valós, ízig vérig belemegy a játékba, tehetséges és bevállalós színésznő, nagyon mai. Bányai Kelemen Barna meghívott színészként új színt vitt a történetbe. Jó volt látni, ahogy változik a szereppel. A flitteres sapkában, cowboy-csizmában és gagyi napszemüvegben kelletlenül adta a rosszfiút.

A Weöres Sándor Színház legfiatalabb gárdája – Jámbor Nándor, Kenderes Csaba, Matusek Attila és Hartai Petra négyese a jobban játszott most, mint bármikor az évadban, látszik rajtuk, hogy van bennük spiritusz.

Nekem Bánfalvi Eszter mellett mégis a legjobban Szabó Tibor tetszett. Grumióként okozott jó néhány olyan pillanatot, amit egyhamar nem fogok elfelejteni.

Összességében jól beszippantott ez az Alföldi-univerzum. Könnyű felvenni a ritmusát, pörög és nem hagy üresjáratot. Nem érdekel, hogy tele van gecizéssel és bazdmegolással, hiába tapasztom a kezem a fülemre, ha kilépek a színház ajtaján, ugyanezt hallom az utcán, a kávézóban, vagy a boltban. Ez van kérem szépen mindenhol! Miért ne lehetne a színházban is? Alföldi Róbert a kortárs magyar színház egyik legjelentősebb alkotója, kortárs színházat csinál és kortalan darabbal. Több ilyen látásmódra lenne szükség ebben az országban, ebben a városban, ebben a társadalomban.

 

 






Kelemen Zoltán - Magyar