Ne csodálkozzunk, amit szeretünk kicsiben, azt össztársadalmi szinten is megkapjuk. Ha nekünk alfahím kell, aki letaglóz, igába tör, megkapjuk itt is, ott is.

 

Kétszer láttam, a fotóspróba után órákon át gombóc volt a gyomromban, annyira beletalált nálam ez az Alföldi-rendezés. A magaménak éreztem az utolsó jelenet megaláztatását, az ütemes tapstól most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Pedig először még nem is láttam kidolgozva a folyamatot, amelynek ez a vége. A büszke, öntörvényű Katalin miért hajtja igába a fejét?

Miért dobja oda a személyiségét ez a nő?

Mert ellenállhatatlan ez a macsó? Mert a szerelem mindent legyőz? Mert a család? Mert a társadalom? Miért nem harcol? Hol van az a pont, amikor megtörik, mikor alszik ki a fény a szemében? Másodszorra, a főpróbán már ezekre figyeltem, és kerestem a rendezésben és a színészi gesztusokban a válaszokat. Meg is kaptam, meg nem is, aztán már máshová tevődtek bennem a hangsúlyok.

Alföldi rendezésében épp ezt szeretem, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette

Nem lehet egykedvűen beülni előadás után a kocsiba, és számba venni, holnapra mit pakoljunk a gyerekeknek tízóraira. Muszáj pörgetni magunkban, beszélni róla: olyan sebeket tép fel, amiket kezelni kell. Kinek ezt, kinek azt.

Talán a Sweet Charity graffitis hátterét hagyták ott a színpadon - mintha ugyanazon metróállomásra érkeznének hőseink, mint a musicalben. Ez lesz az alap, amiből hol utcakép, hol palota lesz. Van pár oszlop, ami tart egy második szintet, egy megemelt teret, bútorok és kellék is minimálisan, csak annyi, ami feltétlenül kell, hogy érzékeltesse a tereket. Bejátszatja hozzá az egész nézőteret.

Ügyes, ahogy a rendező a szereplőit mozgatja (amikor Petruchio megérkezik az első felvonásban, és az udvarlók serege megvitatja a nagy stratégiát), mintha a Szegedi Dóm téri zenélő óra apró figurái kelnének életre. A színészek úgy mozognak, mint az órabábok, egy síkban, ide-oda fordulnak.

Alföldi ügyesen súlypontoz, játszik a térrel, zenével és a színészeivel. És a közönséggel, a végére mi is a darabban élünk. Nincsenek sallangok, feleslegességek, öncélú poénok, ha káromkodnak, ha esnek-kelnek, annak van oka, ereje, azzal hozzátesz, nem elvesz a darabból.

Többféle csomagolásban láttam a Makrancost, de mindig kívül maradtam a történeten (de nem volt szerencsém például Gothár Péter Vígszínház-béli rendezéséhez, Nagy Ervinnel). Mosolyogtam azon, hogy Shakespeare korában miként vélekedtek a párkapcsolatról és a nőkről, de eszembe se jutott, hogy közöm lenne hozzá.

Távol álljon tőlem, hogy misztifikáljam, de tapintható a különbség, milyen ez a színház, és milyen az, ahol a négyszáz évvel ezelőtti shakespeare-i vígjáték poénjai viszik a prímet. Ahol nevetni tudunk Kata csicskáztatásán, a végére pedig megnyugodhatunk, minden a lehető legnagyobb rendben van, mert elhangzik, hogy „szeretlek Katám”. És hátradőlhetünk.

A színészek, ez látszik, a maximumon pörögnek

Egytől egyig, nincs az a mellékszereplő, aki ne tenne hozzá valami pluszt a maga karakteréhez.

Ott van mindjárt Szabó Tibor, akitől kaptunk már egy s mást. Hangja és ereje is van, tudjuk, de ennyire felszabadultan talán egyetlen előadásban sem láttam még játszani. Ahogy Kelemen Zoli is kicsiből nagyot alakít, nem beszélve Mertz Tiborról, kár lenne nem megdicsérni őt. Ahogy fiatal kaposvári növendékek is, egytől egyig ügyesek.

De hol működne ez a darab a két főszereplő, a Férfi és Nő nélkül?! Sikerült Alföldinek egy érzékeny, öntudatos, izzó és szép nőt találnia, aki okos, elhisszük neki a vadságot, nekünk is fáj, hogy neki rossz: Bánfalvi Eszter.
A második félidőben még várnék a dacosságából valamit (ahogy az elején írtuk), nehezen ragadom meg a változás belső okát, vadmacskából miért lesz pár lelki pofontól alázatos kisnyuszi. Vajon szereti a pasit, és csak neki szolgál? Miért adja fel? Mert senki sincs a környezetében, akitől támogatást remélhet? Mert a vadság csak álca, belül ilyen szelíd ő? Talán attól, hogy apja hidegvérrel áldozta fel?

Négy stációt kapunk Katából: a vadóc és szexi szürkeruhást, majd a bizakodó, csillogó szemű fehér arát, aztán a tépett menyasszonyi ruhást (a megalázott és megrettent, helyét kereső lányt), aki egy megrendítő rituális fürdő után felveszi a végső „bőrét”, a fehér csipkeruhát a dáma-kalappal (amikorra már csak az engedelmes test tölti ki a szövetburkát).

Megvan benne az a plusz, ami ehhez a speciális Petruchióhoz kell

Alföldi talált mellé egy igazi férfit, aki körül vibrál a levegő, egyszerre tud pszichopata tapló, izzadságszagú macsó lenni, és kormos szemű kedves, szeretni való pali. Akiről elhiszed, hogy ha szerelemről van szó, egy nő képes feladni érte mindent, önmagát is, és belemegy a tragikus játékba. Összetett, vonzó, sokszínű férfiszemélyiséget kapunk: Ő Bányai Kelemen Barna.

Nem tudni, mit érez, mikor játszik, melyik a valóságos arca, a despota vagy a kedves, mind a kettő őszintének tűnik. Az ő stációi: a bőrkabátos fiatal, az álruhás alpári bohóc és az öltönybe bújt magabiztos macsó.

Végül mindketten csak vesztenek: Katából eltűnik a tűz, az önbizalom, az élet (személyiségének férfias(?) oldala), Petruchióból pedig az érzékeny és kedves szerethető én (a nőies oldal).

Hátborzongató a végső monológ, amit Bánfalvi Eszter képes üveges szemmel, élő, de kiürült zombiként elmondani. A vég pedig tényleg ennyi, a társadalom megkapja, amit akar: egy tökéletesen alázatos nőt és az őt uraló hímpéldányt.

Szeretem az ilyen darabokat, amik úgy politizálnak, hogy nem politizálnak

Mert mi a politika, ha nem a körülöttünk lévő társadalmi viszonyok megmutatása és annak kórképe? Egy svéd főzőszakkör tagjai valószínűleg nem is éreznék át úgy Alföldi rendezését, mint egy menedzserasszony Közép-Európában. Ott kuriózum, ami bennünket, ebben a macsóvilágban nap mint nap körbevesz.

Hány embert aláznak meg körülöttünk úgy, hogy mi elfogadjuk?

Hányan kapják fel a fejüket arra, ahogy a női képviselőket (azt a keveset) megalázzák a Parlamentben? Hány embert hoz zavarba az ország címerállata, a vak komondor? Mert: „A sör nem ital; az asszony nem ember; a medve nem játékszer!” És tetszőlegesen folytatható, behelyettesíthető hajléktalannal, fogyatékossal stb...

Ismerős...?!

Ne csodálkozzunk, amit szeretünk kicsiben, azt össztársadalmi szinten is megkapjuk. Ha nekünk alfahím kell, aki letaglóz, igába tör, megkapjuk itt is, ott is.

Végül csak ugyanoda térek vissza, ahonnan elindultam: nehéz megragadnom Katát, miért nem csap az asztalra, miért nem vágja oda a tüllruháját a világnak? Miért nem üvölt?

Másrészt meg nagyon is értem, miért lesz ilyen. Hogy nem kiabál, ha nincs kinek.