Makrancos Kata avagy a hárpia megzabolázása (2015. Kritika: Revizoronline)

"LOVAM, ÖKRÖM, SZAMARAM" – ANYÁD!

Shakespeare: Makrancos Kata avagy a hárpia megzabolázása /Weöres Sándor Színház, Szombathely

Amióta nem tudjuk teljes bizonyossággal megmondani, mit is gondolhatott Shakespeare a nők egyenjogúságáról, a Makrancos Katát habkönnyű vígjátéknak, nagy szerepkomédiának szokás játszani, némi jelentőségteljes ki- vagy összekacsintással a végén. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna

Merthogy annak is lett írva. A „makrancos” lányt jól megszelídíti a férje, és minden jóra fordul.

Amióta érzékenyebbek vagyunk a... hogy is lehet ezt finoman mondani... „párkapcsolati egyensúlytalanságokra”, vagyis nem szeretjük az olyas szövegeket, hogy „asszonynak a férje az ura”, meg hogy „hallgass a neve”, meg hogy dolga a gyereknevelés és a férj szolgálata, ráadásul ezt olykor a családi tűzhely békéjének mondják – szóval azóta úgy szokás elmondani azt a bizonyos utolsó monológot, melyben az engedelmes Kata megjuhászodva papol a férj felsőbbrendűségéről, hogy a színésznő intonációval és mimikával jelzi, hogy ez csak üres duma, elmondja, előbb szabadul, aztán lesz majd nemulass otthon...

Nem kell túl sok súlyt pakolni a darabba, mert tényleg nem sokkal tud többet annál, mint amennyi benne írva vagyon. De kicsivel azért igen; kivált egy paternalista reneszánsz idején, ha, teszem azt, egy országban szinte csupa férfi mondja a tutit, és hát milyen férfiak, vakkomondor meg sörhas, meg „a sírás az asszonyok dolga”, meg ilyenek.

A szombathelyi színház Alföldi Róbert rendezésében mutatta be Shakespeare vígjátékát. (Tizenegy évvel ezelőtt Szentendrén is 

Jámbor Nándor és Hartai Petra

megrendezte már; akkor is izgatta a darabba kódolt durvaság, de még nem sikerült folyamattá, kerekded egésszé ötvöznie.) A drámai helyzetekben és konfliktusokban kissé vérszegény darabot most a tempóval „gyógyítja” a rendező: viharos kezdés után gyorsan bohózatba fordul az előadás; nem is egy, de mindjárt két hisztis csaj tombol a színpadon. Gyorsan megértjük, mi több, meg is sajnáljuk az apjukat, Baptista Minolát, hogy szabadulni szeretne mindkettőtől. A hagyományosan szende kisebbik lány, Bianca ugyanis forgószélként süvít be a színre, Hartai Petra fejhangon visít, ehhez képest Bánfalvi Eszter makrancos-dacos Katája csak flegmán osztja a pasikat, és mindkettő férjhez akar menni. A választék nem fényes – de hát ki akar benősülni egy virtigli bolondokházába, ahol a Mertz Tibor játszotta apa a csöndes és hangos őrület közt csapódva próbálja alsógatyában szétválasztani az egymást tépő pizsamás lányokat. Idill Minoláéknál.

A fejhang és a tempó átragad a többi szereplőre is; ráadásul cirkuszi zene az aláfestés, súlyos bohóctréfák követik egymást – Hortensio zenetanári ambíciójának jutalma a fején szétvert gitár, amely bizarr gallérként ül a vállán...

Hartai Petra, Mertz Tibor és Szerémi Zoltán

Közben „beköszönt” már Grumio és ura, Petruchio is – két ágrólszakadt fazon, akik refrénszerűen darálják, hogy pénz is, birtok is van, messze, „otthon” –, nekik aztán igazán mindegy, mennyire „makrancos” a lány, ha pofás a hozomány.

A pörgést megakasztja, a pillanatot kimerevíti Kata és Petrucchio első találkozása, amikoris a kötelező odamondogatások után látványosan egymásba szeretnek. Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna némán játssza el, hogy ez az apróság nem volt bekalkulálva az üzletbe: hogyan lesz itt zabolázás, ha nincsen hárpia...

Röpke átmenet ez, utána ismét felpörög a bohózat; két kérő licitál Biancára: a magát Lucentiónak hazudó Tranio, és Gremio. Kenderes Csaba és Szerémi Zoltán a korkülönbség kínálta poénokat is beépítik Nádasdy Ádám fordításába, és ígérnek rá házat, hajót, aztán órát, ruhát, míg végül ott maradnak gatyában vagy anélkül.

Nincs mit tenni: hullámzik, kacag a közönség – egy bárányfelhő sem siklik a bohózati égre. Az esküvőig. Amikoris Bánfalvi Katája a várakozás zavarát – merthogy Petruchio nem és nem jön – az elviselhetetlen csönd határáig húzva, az arcával játssza el, hogy romba dőlt minden reménye.

Petruchio megérkezése – aranyszínű sapka, napszemüveg, piros zakó, csokornyakkendő, rövidnadrág (díszlet- és jelmeztervező Zöldy Z. Gergely) – ismét a bohózati lágéban szól; a motorbiciklin lufi és virágdíszítés, de az ifjú vőlegény már csak a pénzesládikára koncentrál. És amikor erőszakkal, a vállára dobva viszi el ifjú feleségét – Mertz Tibor apája merev léptekkel, szigorú arccal néz utánuk, mert ez a pillanat már egy csöppet sem vicces...

Jelenet az előadásból. Forrás: wssz.hu. Fotó: Mészáros Zsolt.

Az első rész domináns díszleteleme egy hídszerű építmény a szinte üres színpad felett – és ez a „szinte üres” tér lesz Petruchio szedett-vedett romhalmaz otthona a második részben. Ide érkezik koszos és szakadt esküvői ruhájában az elcsigázott, sérülésekkel, sebekkel borított, kiéheztetett Kata; a háznép megannyi hajléktalan szolga, akik – élükön Szabó Tibor nagy élvezettel a szervilis kajánság eleven szobrává formált Grumiójával – boldogan leckéztetik és alázzák a náluk is kiszolgáltatottabb lányt. Bányai Kelemen Barna terpeszkedése, bugris durvasága beteríti a színpadot; az első részben fellobbant szerelemnek nyoma sincsen, állat módjára teszi magáévá asszonyát, hogy beleremeg a rozzant bútorzat.

És még mindig van min nevetni: azon például, ahogy a dobozos kaját a férj amúgy játékosan elrántja a felesége elől, vagy azon, hogy széttapossa az ételt, amit aztán Kata ugyancsak állat módjára fölhabzsol a padlóról. Vagy azon, ahogy – a másik helyszínre váltva – zajlik a szerepcserés kavarodás színpadon és nézőtéren, mialatt az immár akarattalan és személyiségét vesztett Kata engedelmesen ismételgeti férje baromságait a atyai ház felé vezető úton, mocskosan, lepusztultan.

A szombathelyi társulat derekasan tempózik mind a bohózatban, mind a váltásokban. Mertz apája remek és koherens alakítás; a fiatalok – Hartai Petra Bianca, Jámbor Nándor a végül szerencsés kérő, Lucentio, Matusek Attila a gazdag özvegy férjéül szegődő Hortensio és Kenderes Csaba a szolgából lett úr, Tranio szerepében – színesek és pontosak, és a játék természetéből fakadóan vannak villanások is: az özvegyet játszó Vlahovics Editnek is jut, és bőven Szerémi Zoltánnak is. Bányai Kelemen Barna pedig egyszerre, egymásban képes mutatni Petruchio röhejes és félelmetes vonásait.

Szép és teátrális jelenet, ahogy a szín átvált az első felvonás majdnem üres terébe, miközben középen lassan, félhomályosan Kata zuhanyozik: lemossa magáról a mocskot, majd átöltözik, és ott áll előttünk egy eleven rongybaba. A klasszikusan kikacsintósra hangolt zárómonológot egy kényszeredett mosolyú, művi kedvességet sugárzó bábu mondja el: Bánfalvi Eszter Katája nem viccel, hanem – nincsen is. S ha nincsen is, miért ne tűrné, ahogy a pénzesládikán, mindenki szeme láttára teszi magáévá Petruchio, aki viszont nagyon is van.