Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail küldése

Makrancos Kata avagy a hárpia megzabolázása (2015. Kritika: Vas Népe)

Macsóvilág Magyarországon

Erőkultusz és kiszolgáltatottság. Fergetegesen szomorú vígjáték a Makrancos Kata: Alföldi Róbert őrületes tempóban vérbő, igazi, kristályos és sokrétegű színházat csinál. Tükör és a kor foglalatja, ahogy Shakespeare kívánta. De azért ő is megkapja a magáét.

Erős évad végére teszi föl a koronát a Makrancos Kata. Egy Alföldi-­előadás mostanában önmagában esemény. De a WS Színház Shakespeare­-bemutatója szerencsére sokkal több ennél: vérbő, igazi, „sokfenekű" színház. A társulat elképesztően egységes, miközben mindenkinek saját arca van (bár ez a „saját arc", ugye, erősen kétséges az elő­adás belvilága szerint): mindenki bírja a felfokozott iramot szóváltásban és szépen megkoreografált „olaszos" rohanásban is (és így még nagyobbak a csöndek); és mindenkinek jár együtt és egyenként az a néhány perc hírnév. Mert megérdemlik. Külön szép, ahogy a két zseniális főszereplő – a többiekkel abszolút partneri viszonyban – működik az előadásban.

(Átlátszó és sokrétegű.) A Makrancos Kata színpadi világa modern nagyvárost jelez. (Díszlet, jelmez: Zöldy Z Gergely.) Híd, lépcső, vasúti átjáró, erkély, családi ház – vagy amit akartok, mindig a helyzet szerint. Az üvegajtó – amelynek két szárnya mögött mindig megbújik, hallgatózik valaki – rögtön a „látszat és valóság" szédítő, állandó mozgásban lévő hintájába ülteti be a nézőt. Itt semmi nincs véletlenül, semmi nem öncélú, mindennek jelentése van. Ami nagy nevetés, az sírás; ami sírás, az talán nevetés is.

(Ó erkölcs, ó kultúra.) A Makrancos Kata úgy borzongatóan aktuális, hogy nincs szüksége direkt aktualizálásra. (Az a néhány betoldott mondat is belesimul az elő­adásba és következik az elő­adásból.) Alföldi olyan halálpontosan teszi ki a hangsúlyokat, hogy tényleg élni kell a gyanúperrel: Shakespeare itt jár köztünk, tévét néz, parlamentbe jár, figyel. Tolmácsa Nádasdy Ádám. De már évek óta nem volt nyaralni. (Ahogy Lucenzio porcelánöltönyben berobogó „igazi" papája – Kelemen Zoltán – magából kivetkőzve az arcunkba ordítja.)

Ó, a műveltség mekkora erény! A Makrancos Kata pont azzal az erőfitogtatásra, agresszivitásra, a másik (nem) legyűrésére épülő világgal szembesít, amelynek működése nálunk öröktől fogva természetesnek, ráadásul újra és újra megerősített társadalmi és kulturális törvénynek tűnik. Nem tűnik föl, hogy működik. „A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játékszer." Lehet cinkosan nevetni. Sőt röhögni. Érvelés helyett cifrát káromkodni és kakaskodni – ahogy a Makrancos Kata fenomenális férfifalansztere teszi.

(Leteszi a fegyvert.) Bár lehetne másképp is: Kata és Petruchio meglátni és megszeretni­-megismerkedési jelenete a Rómeó és Júliáéval vetekszik. Van egy szeretetre, szerelemre vágyó, okos, önálló és szép lány – ember –, és van egy „ide nekem az oroszlánt is" típusú, árva és ágrólszakadt, szorongó „kis nagyfiú", aki elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni (mert otthon, ugye, nincs esély – ez is Shakespeare!). A követendő példa egyszerű: nem ital, nem ember, nem játékszer. A beavatáson a fenti minta szerint Petruchio is sikerrel át­esik, betöri azt a nőt – mi az neki. Főleg, hogy jól megfizetik. Ja, mert „a pénz nagy úr". És ő megdolgozik a pénzéért. Az éhezés (az érem másik oldala) is nagy úr: dermesztő, ahogy Bánfalvi Eszter koszlott menyasszonyi ruhájában, mint egy kis állat, két pofára tömi a padlóról az ételt. Dermesztő, ahogy Petruchio vicces „szancsópanzája", Grumio – Szabó Tibor – meg­érezve hatalmát, Katára veti magát; közben Petruchio házának hajléktalan népe röhögve szintén rajtra kész. Pedig lélegzet­elállítóan szép és telített, ahogy Kata– Bánfalvi Eszter és Petruchio–Bányai Kelemen Barna elindulnak egymás felé. Petruchio azonnal a lábához helyezi a fegyvert: leemeli válláról a táskáját (amelybe aztán az illem szerint kiárusított Katával járó stafírung kerül). Előbb-­utóbb mindenki kivetkőzik önmagából.

(Látszat és lényeg.) Álruhák és átöltözések nélkül nincs Shakespeare­-vígjáték. A kérdés persze mindig az, hogy „minek látszunk" és „mik vagyunk"; és hogy a kettő között mi a kapcsolat, hol bujkál és létezik­-e még egyáltalán a személyiség. Az Alföldi­-rendezés minden lehetséges szinten szemügyre veszi ezt a problémát, közben a színházról (mint „olyanról") is beszél, sőt kicsit megfricskázza Shakespeare­-t. A játékmester Tranio – Kenderes Csaba – megállítja és egy bizonyos ponton többször újraindítja a játékot a kedvünk, vagyis a megértés kedvéért. (Ki kicsoda, ki kivel cserélt és miért.) A színészek többször birtokba veszik a nézőteret (egye fene, vegyék: mi vagyunk a násznép), és amikor az elszánt apa, Baptista Minola – Mertz Tibor – egy óvatlan vehemens pillanatban majdnem kilép az emeleti páholyból, megbillen a tér. A mai zord öltönyök között elementáris Petruchio reneszánsz­paródiája: tessék, egy klasszikus Shakespeare. Piros bársonykabát, helyre sapka, kopogós csizma. (Ez is kivetkőzés, átöltözés.)

Két szó szerinti vetkőzés van, sűrű jelentéssel. A Bianca-­licitben az ifjú Tranio – Kenderes Csaba – és az öregecske Gremio – Szerémi Zoltán – csap össze: Gremio az utolsó pillanatban föladja, Tranio nyer, de a gatyája is rámegy. Szó szerint. A másik gyönyörű, sokértelmű, rituális (ki)vetkőzés Katáé: miközben megaláztatása után a háttérben lezuhanyozik (vizet a tűzvésznek), „megszelídül", átváltozik, aközben az előtérben – mint valami lassított fölvétel – megtisztul, kiürül a tér, Petruchio háza is.

(Vastaps.) De a végkifejlet a legdermesztőbb. Kata könnybe lábadt szemmel, átszellemülten előadott zárómonológja (az odaadó feleség kiskátéja) remekmű: annyira kor/szerű, annyira hiteles és annyira abszurd, hogy talán mégis paródia. („Valami tréfa lesz.")

Az öltönyös férfifalanszter összezár, és a söröket letéve vastapssal jutalmazza a Katát nyílt színen két vállra fektető, lehetetlen küldetését tökéletesen teljesítő Petruchiót. A besározott özvegy – Vlahovics Edit – és a besározott Bianca – Hartai Petra – tartja a gyertyát. Ebben a kifeszített, sűrű pillanatban a színház és az élet néz farkasszemet.

Tessék, lehet választani.

Szerző: Ölbei Lívia






Kelemen Zoltán - Magyar