Makrancos Kata avagy a hárpia megzabolázása (2015. Kritika: Vasárnapi Hírek)

A nő nem ember

 

Máris egy ország beszél róla. Vajon a rendező, Alföldi Róbert személye ennyire témaérzékeny, vagy tényleg a darab érdemel ekkora, kisvárosi színházaktól szokatlan rivaldafényt? Vajon Shakespeare az, aki az ember és az emberi viszonyok olyan örök érvényű drámai feszültségeire tapintott rá, hogy 450 év után is tud aktuális lenni? Vagy kell hozzá egy kifinomult érzékenységű rendező, aki Shakespeare megzabolázott, nyelvileg aktualizált mondataival minden esetben tűpontos diagnózist tud mondani jelen korunk visszásságairól?

Én magam azt hiszem, a kettő együtt kulcsa annak a véget nem érő vastapsnak, amivel a szombathelyi közönség értékelte az előadást. Mert vastaps és vastaps között is van különbség. Mintha a néző a tapsot sokszor nem tetszésnyilvánításra, visszajelzésre használná, hanem feladatként tekintene rá. Most ő jön, neki kell jól teljesítenie a nézőszerepben. No meg hát elkapni a ritmust, az is tud ám megelégedéssel szolgálni.

A Makrancos Kata tapsa azonban nem ilyen rutintamtam. Elragadtatás, mély és őszinte hála – megint kimondtak, megmutattak helyettünk valamit, amiről mi magunk sem beszélni nem tudunk, sem tudomást venni nem akarunk. Főleg vidéken.

Nevezetesen, hogy bizony még ma is, Európa közepén is egy macsók uralta patriarchátusban élünk – többnyire –, ahol bizony a szexus vezérelte szociális interakciók egyik legmarkánsabb alapvetése – mintha államilag megfogalmazott igény is volna rá –, hogy a nő legyen olyan, amilyennek a férfi szeretné. Gyönyörű a folyamat, ahogyan a domináns alfa hím sörgőzös archetípusában tetszelgő Petruchióval (Bányai Kelemen Barna) vívott szerelmi csatározásban Kata (Bánfalvi Eszter) a héliumos lufiszívekkel együtt szétpukkanó „boldogságban” megzabolázza, megsemmisíti önmagát. Először szexi vadóc, majd bizakodó, csillogó szemű ara, aztán megalázott és megrettent, helyét kereső lány, végül bőrig csupaszított, kiszolgáltatott lény, akinek egyetlen esélye a túlélésre és a „boldogságra”, hogy egy rituális fürdő után felvegye az engedelmesség fehér csipkeruháját dámakalappal.

Alföldi, Vörös Róbert dramaturggal karöltve, ismét lenyűgöző logikával, pontosan felépített cselekményszövéssel és már-már kínosan bántó őszinteséggel töröl pofán önmagunkkal. Sokszor csak azért nem pirongató nézni, mert még arra is figyel, nehogy túlságosan megterhelje önmagával a nézőt. Ahogy bevon – a közönség feje fölött is égnek a reflektorok, Mertz Tibor majdhogynem leszédül egy páholyból, Kelemen Zoltán a nézőtéri székek karfáján egyensúlyoz, Bánfalvi Eszter pedig menyasszonyi csokrot hajít a sorok közé –, úgy el is idegenít. Kilép a kontextusból, magyarázatot ad egy-egy jelenetre, és telekúrja Shakespearenyelvét gecikkel, picsákkal és bazdmegekkel. Amit, ugye, mi sosem mondunk, csak körülöttünk hallani perc mint perc.

(Csejtei Orsolya)