A Savaria Karnevál minden évben előrukkol az egyre inkább fejbekólintó, sőt sokkoló Rabszolgavásárral. A műsor nevéből fakadóan rabszolgákat kínál, akiket pannóniai forintért lehet megvásárolni egy zenés előadás alkalmával.

Keserédes érzésekkel és kusza gondolatokkal volt tele az idei Rabszolgavásár, a „Nem röpül a turul”.

Elsőre bármilyen könnyűnek is tűnhet a körítés, masszív kritikával terhes időtöltés volt ez. A kritika, legyen az nyersen odamondó vagy díszpapírba csomagolt, elgondolkodtató, és általában a jobbító szándék elvén működik. Véleménye pedig mindenkinek van, akár a véka alá rejti, akár a színpadra viszi.

Kelemen Zoltán rendező egy komikus római történetbe ültetett erős társadalomkritikát, amit a politikai hova-és sehovatartozásával és korunk generációs degeneráltságával színesített. Antik tükör rólunk, szélmalomharc általuk.

Elsőre mégsem az a megdöbbentő, hogy miről vagy kiről szól, hanem az, hogy alapból felmerül bennünk, hogy lehet-e ehhez hasonló darabot színpadra vinni ma Magyarországon.

Kelemen Zoltán dioptriás szemüveget tett az orrunkra, amin keresztül minden nagyobb és túlzóbb volt, majd rá kellett jönnünk: nem túloz ő annyira, csak elszoktunk attól, hogy valaki szemtől szemben mond véleményt.

A nemzet közének intervenciós rabszolga pár-elválasztó vására - az alcím is mutatja, a cél az elválás. Nemzetiségi kérdés, trafikhelyzet, gazdasági problémák cikáztak minden latinosított mondatban.

„Nem az egységben van az erő, hanem a többségben. Uralkodónk meghajtja fejét a többség akarata előtt, mert ő is a többséghez tartozik, melyet egyedül ő képvisel.”

Mit tegyünk akkor, ha elszállt a boldogság ragadozó madara? Ha nem röpül többet a turul? Orvosolni kell a problémát, le kell szerződtetni egy sólymot – hallhattuk a darabban.

Igazságszérummal fecskendezték a szöveget, bár néhol kimondottan erőltetett volt. Máshol pedig játékában élvezhetetlen, de a Rabszolgavásárokon úgysem ez számít.

A hatás megvolt, a megoldás még várat magára.