Szállj költemény (2015, Kritika: Vas Népe)
"Végül mindig Szerbiába érek" - A tizenharmadik falat kenyér a WSSz-stúdióban
Izgalmas és húsbavágó, a közönséget alaposan átmosó Kelemen Zoltán és Varga Richárd zenés irodalmi összeállítása, és ez egyrészt a csodálatos, főleg a magyar irodalmi kánon legjavából válogatott – és nagyon pontosan összeillesztett – szövegek, másrészt az előadók érdeme, harmadrészt (sajnos) erőteljesen hozzájárul az elemi hatáshoz az a világ, amelyben élünk. Régi és poros, az iskolában talán megtanult, de át igazán sosem érzett közhelyek kelnek életre arról, hogy az irodalom élni segít (a ráismerés erejével), hogy úgy kell a vers is, mint a boldogság: mint egy falat kenyér.
Harmincegy vers, illetve harminchárom: a József Attila verscímével útjára bocsátott összeállításban elhangzik két Radnóti, valamint egy József Attila-parafrázis (a slam poetry szellemében született Kelemen, illetve Varga-átiratok, amelyeknek sorain, mint Veronika kendőjén, átüt az eredeti). Sőt: van a végén egy saját Varga Richárddal is. Különben minden a klasszikus és ünnepélyes koreográfia szerint zajlik, de szerencsére nem válik feszélyezetté a hangulat: asztal és két szék a fekete térben, az asztalon két vizespohár, Kelemen Zoltán az elején rituálisan meggyújtja a karcsú fehér gyertyát, amely a végére majdnem végigég. Látszik az összeszokottság (összeszokottság látszik) a pároson: Varga Richárd a lágy, a halk szavú, a mosolygó énekes (bárd?); Kelemen Zoltán a kontúros, a gunyoros, a „teátrális”, a versből mindig színházat csináló színész (bár az is szép, amikor recitál). Ádám és Lucifer? Angyal és ördög? Ez is, az is jóra tör. A kétféle személyiség jól kiegészíti egymást. Úgy mesélnek el együtt, egymásnak adva a labdát egy nagy történetet – a világét és benne az emberét, mintha a világtól az ember, kintről befelé haladva, hogy egy pillanatra sem lóg ki a lóláb, a versek összesimulnak. (És még a mikroport se szünteti meg az intimitást.) Az est első perceiben a közönség tapssal honorál minden „számot” (valljuk be, a taps sokszor reflexként működik és terjed tovább), aztán egyszer csak megszűnik a közbetapsolás – és ez talán a legnagyobb siker: mindenki megérzi, hogy fölösleges, nem is szabad megtörni az előadás ívét. (Majd a végén.) Radnóti, József Attila, Arany János, Márai, Babits, Shakespeare, Verlaine, Ady, Nagy László, Pilinszky, Weöres Sándor – a világegyetem, itt és most: „Oly korban...”. A legmegrázóbb talán mégis Varga Richárd Levél a hitveshez parafrázisa, a Túl közel, amely szkájppal, mobillal és email-lel helyettesíti Radnóti bori noteszét: „Végül mindig Szerbiába érek. / Tudod, két utcára tőled fekszik Szerbia! / Néha meg ott volt a kezedben minden egyes tája. / És ha visszajönne a kapcsolat végre-valahára, / Leírnám neked... De most nem megy ez sem.”
Amikor Kelemen Zoltán elmondja Weöres Sándortól a játékos-mélységes kis „Lied”et, elfújja a gyertyát: „Várlak a déli sugárban, / Várlak az éji sötétben, / Várlak a télben, a nyárban, / Várlak a földön, az égen. // Szél remeg át a határon / Fényei fogynak a nyárnak / Ó, te örömteli álom / Holtomig én idevárlak.” És akkor fölcsattan a hálás, feszültségoldó taps a WSSz-Stúdióban. Mert tényleg itt van a vége, itt, ebben a várakozásban. (A Szívfonál-dal már csak a tábortüzes, kicsit mindent el és megkönnyítő ráadás.)
Szerző: Ölbei Lívia
« Vissza az előző oldalra!
