Szerelmes Balázs (2009. Kritika: Nyugat.hu)
Kelj fel és járj CyberBalázs! – valóvilággal kevert skype-színház premierje
Jót írj ám! – kacsint rám egy bennfentes a premier utáni terített asztal felett a Weöres Sándor Színház aluájában. Valami huncut görcs szorít még gyomortájon, a taps óta sem enged: Mi lesz Balázzsal? Könnyen biccentek, “Nem húzom le” – nem is tehetek mást, ”ami jó, az jó”. A Szerelmes Balázs pedig hátborzongatóan izgalmas munka. Dömötör Tamás és csapata felforgatta a kasszikus színpadi dramaturgia kliséjéit. A műfajteremtő kísérlet találat, méltó folytatása, koronája Dömötör Tamás erős vizualitásra épülő Kamara Savariás rendezéseinek (például a Hazugnak és a Czukor Shownak). Ám ezúttal már a Weöres Sándor Színház tálalásában.
Az alapanyag is erős
Az ezredforduló környékén készült, művészmozikban vetített Szerelmes Thomas maga is korszakos, fajsúlyos mozi. Philippe Blasban beletrafál valamibe, az alapjaiban formálódó, behálózó és elnyelő virtuális háló-lét anomáliáit sajátos tükrön át, izgalmas eszközökkel, torzítva érzékelteti. Aktualitása azóta csak nőtt. Persze a Mátrixos lét filmes prezentálására számos egyéb kísérlet is történt, elég csak Neo-szériára gondolni, vagy a tavaly futó: Wall- E-re. (A rajzfilmben az ember már testileg is hozzáidomul a virtuális léthez, bénult végtagokkal, elhízott meztelen csigaként vergődik a való világban, csak gépek segítségével képes helyváltoztatásra.)
Paradicsomi cyberlét, kerek mint a képernyőkímélőnek bevágott telihold
A történet ismerős, adott egy srác, BB, azaz Balázs Balázs, aki nem tud a lakásából kimozdulni, és az ő életterébe sem léphet be senki. Kóregyüttesét szocio- és agrofóbiának diagnosztizálják, jellemzője: iszony mindentől ami valóságos; emberektől, tértől és időtől. Mindene megvan, amit egy lakásban magának kívánhat, monitorokkal behálózva, folyton csörgő videofonnal, high techben és tisztaságban, sivatagszerű, bonszájfákkal benépesített akváriummal. Mindene megvan, és semmije sincs. Képernyőn keresztül érintkezik a külvilággal, zavart és szétcsúszott, önváddal teli édesanyjával (Kiss Mari), biztosítója tenyérbemászóan műmájer ügynökével (Trokán Péter), és ördögien hamiskás analitikusával (Kelemen Zoltán). Egyetlen emberi arc a cybertérből a gépszervizes ügyintéző (Szabó Tibor).
Cyber-paradicsom ez, ahol az első képben Ádámot, azaz BB-t a maga teremtette virtuális létben találjuk, virtuálisan szolgáltatott szex közben. Ő a „végtelen rezignáció lovagja” (Kierkegaard fogalmát kölcsönözve a Félelem és reszketésből). Aki minden külső lehetőségről lemond, a valóságot negálni tudja, teljes passzivitásba vonul. Élete az unalom és rezignáció, apátia és ataraxia. Balázs, azaz Czukor Balázs, a színész hozza a figurát. Már megjelenésében is, nyakigláb termetével, viselkedésével időtlenséget, apátiát áraszt. Pedig ő az egyetlen valóságosan jelenlévő lény a színpadon, gyakran mégis úgy tűnik, ő sem létezik, halovány és élettelen. Egy jelenet villan be, amely önmagában kifejezi mindezt: klasszikus zene szól, hősünk a futópadon edz, a lába monoton dobolása a szőnyegen… a falon az árnyéka mint egy videoinstalláció…
Aztán begurul egy alma…
És Balázs ráharap. A gonosz, a premier-plánban képünkbe somolygó pszichiáter (Kelemen Zoltán), aki elérkezettnek látja az időt, hogy páciensét kimozdítsa az édenkertből, beíratja Balázst egy internetes társkereső klubba. A képernyőn hamarosan hús-vér nők jelentkeznek be. Hősünk úgy érzi, véget ért az idilli állapot... Jönnek a chaten tálalt kísér-tések, és köztük a bájos parókás libuska (Csonka Szilva), és vele az első csalódás. Aztán egy egészségügyi szexszolgáltató révén megjelenik Éva, aki sír – és Balázs elveszik. A figura kibillen a rezignáltságból, és élni kezd.
A díszlet úgy fest, mintha egy nagy mobiltelefon kijelzője lenne a szoba egyik fala. Szemünk felváltva hol ezt, hol Balázst figyeli. Aki, mint egy BB-villa lakó, saját maga teremtette kalitkájában éli a mindennapokat, időtlenségben, csak jelzésértékűen válik el egyik nap a másiktól. A hat helyszínről közvetített, technikailag is bravúros körkapcsolások által, a virtuálisan fel-fel tűnő alakok egy idő után már szintén hús-vér karaktereknek tűnnek, a bejátszások sorozatában kibontakozik egy-egy sors. Az élőfilm lényege talán épp ez, olyan mintha, de mégsem… A valóvilág steril, hideg fényeivel ellentétbe, ezek a bejátszások mind színeikben, mind a beállítások merészségében harsányak… Trokán Péter fogpasztareklám vigyora, Kiss Mari széteső arca, Kelemen Zoli macskásan hamiskás szeme…
Kapcsolódjanak rá!
« Vissza az előző oldalra!
