Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail küldése

Szivárvány havasán (2015. Kritika: Vas Népe)

ISTEN 1700 ÉVES MADÁRIJESZTŐJE A SZÉGYENTELJES MEGGAZDAGODÁS VESZÉLYEIRŐL

"órák és percek gyöngyökké lesznek" (Szivárvány havasán)

"Hát akkor égesd el!" (Márton)

 

Az 1700 éves Szent Márton tényleg csodát tett, na: itt jár szülővárosában, Szombathelyen. Az Akacs Mihály utca környékén érdemes keresni – meg a Szivárvány havasán. Kicsit hasonlít Szókratészre és Jordán Tamásra: sokat látott, bölcs, töprengő, tapasztalt, éppen ezért sokszor megcsillan önironikus, finom humora. Például azt mondja magáról, hogy néha úgy érzi: Isten magvetője és madárijesztője egyszerre. Az embernek kedve támad megszólítani. Ő is rendszerváltás után, mi is rendszerváltás után. A WS Színház ünnepi ősbemutatója Babarczy László rendezésében hál' istennek módot ad a beszélgetésre, gurulnak benne gyöngyök és betűk.

Az ünnep problémája

Az ünnepek könnyen belefulladhatnak a problémátlanság illedelmes unalmába. A problémátlanság azonban a színház halálával egyenlő, úgyhogy nem volt könnyű dolga a Weöres Sándor Színháznak, amikor belevágott a már életében szentként tisztelt Tours-i püspök, Márton nevével – és „szellemében” - kiírt jubileumi drámapályázat legígéretesebbnek ítélt darabjának színre vitelébe. Akár jelzés értékű lehet, hogy a szakmai zsűri nem talált a 48 pályamű között egyértelmű győztest, ehelyett öt díjat adott ki (ötfelé osztva az első helyezettnek jutalmul kitűzött összeget). Az öt díjazott pályamunka közül aztán a színház választotta ki Szombath András Köpönyeg és palást című darabját – mint alkalmasat a bemutatásra. És bár az elsődrámás szerző a kellő rutin híján nem mindig érezte meg az anyagban rejlő konfliktust, drámát, ütközést (ami úgy kell a színháznak, mint egy falat kenyér), az egészen biztos, hogy a témát nagyon pontosan, érzékenyen, jól választotta ki. Az alapsztori történelmileg abszolút hiteles. A többit meg - „színházilag” - hozzátette a dramaturg, a rendező, hozzátették a színészek. Minden apró helyzetet kihasználnak. Így született meg a Szivárvány havasán – Köpönyeg és palást című előadás.

Márton és Sulpicius: Jordán Tamás és Kenderes Csaba

A darab Márton és Sulpicius – mester és tanítvány, aki egyben mestere életrajzírója is – „dokumentumalapú” beszélgetésein nyugszik. Színházi értelemben talán ez a legnagyobb nehézsége is. Jordán Tamás és Kenderes Csaba viszont szép összjátékban elérik, hogy ezek az elmés, csillogó, agy- és szívtornaszerű dialógusok (Platón óta tudjuk, hogy nem minden dialógus drámai!) feszült, érdeklődő figyelmet teremtenek a nézőtéren. Márton bölcs öreg, Sulpicius korábban jogot tanult, ugye. Külön szép, ahogy a mester és a tanítvány nyílt, felszabadult, bensőséges, sokszor apa-fiúsan zsörtölődő, évődő viszonyán, beszélgetésein átcsillanhat, benne megjelenítődhet az idősebb, sokat tapasztalt és a fiatal, pályakezdő színész viszonya is. Kétféle csillogás, kétféle fény – mindkettő mintha belülről sugározna kifelé. (És persze van alig sejtelmes fényes-füstös aura akkor is, amikor a puritán Márton a római Maximus udvarában megjelenik.) Annyira a beszélgetéseik határozzák meg a darabot, hogy a hajnali indulás előtt Márton még hosszan és szépen beszél az édesanyjáról, akivel álmában egy furcsa városban találkozott: csakhogy szobor formájában. Ráadásul ő, Márton is ott volt: amint az édesanyját épp megkereszteli. Márton és Sulpicius valahogy úgy működnek, mint Vilmos és Adso A rózsa neve című Umberto Eco-regényben. Ráadásul az írás, a lejegyzés is folyton jelen van, és voltaképpen még a „rózsa” is megjelenik, meggypiros elevenségben: Edvi Henrietta, vagyis a császár katonájából Krisztus katonájává lett Márton dárdahegy-talizmánját mágikus céllal kölcsönvevő szolgálólány, Nona személyében. (Akár vissza is térhetne még.)

Ez volt az első koncepciós per

„Az elmúlt években, amerre megfordultam, mindenütt fel kellett hívnom a figyelmet a kísértés egy felettébb rút formájára. Arra, amit a hatalmasokkal való szövetség s az ezzel járó mérhetetlen és szégyenteljes meggazdagodás jelez. (…) Alig pár éve még katakombákba kényszerültünk. Ma palotákat és katedrálisokat építünk. Uralkodókat megszégyenítő királyi viseletben járunk. Mintha elfeledtük volna, hogy Krisztus útja az egyszerűség útja”, mondja az akkor 70. évében járó, most 1700 éves és – aki esetleg még nem tudná - szombathelyi születésű Martinus püspök Szombath András drámájában a Burdigalában (Bordeaux) 384-ben összehívott zsinaton, amelynek következményeképpen végbement a történelem első koncepciós pere; és a keresztény egyház elvesztette ártatlanságát, vagyis az államhatalomtól való függetlenségét. Érdekes időszak ez, mondhatni rendszerváltás után: a Római Birodalomban már nem üldözött, hanem hivatalos (állam)vallás a kereszténység, és a császári hatalom igyekszik jól kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Ez egy olyan korszak, amikor – ahogy a szombathelyi színpadon Sulpicius mondja - „kereszténynek lenni ajánlatos”, nem kereszténynek lenni viszont „kockázatos” vállalkozás. Ez a tömeges megtérések kora, pedig Márton szerint tömeges megtérés nincs. Létezhetnek viszont „anonim”, vagyis megkereszteletlen keresztények. Ráadásul az se mindegy, hogy valaki miképpen keresztény. Az egyházon belül könnyen rásüthető, hogy eretnek. Egyházon kívül meg az, hogy mágiát űz, magzatot hajt el, és más effélék. Mint a kimondhatatlan nevű Priscillianusra, akiről a drámában szó van, és aki rossz véget ért. A koncepciós perek levezénylésének mintázata – milyen érdekes - azóta se változott. Hit kontra pénz, hit kontra hatalom, hit kontra egyéni érdek. A „hit” szó érdekes módon többnyire bátran fölcserélhető a gondolkodással, a kételkedéssel, a belátással, az igazságossággal, a józan ésszel. Márton az egyház és az állam szétválasztása, az egyház függetlensége mellett kardoskodott, különben mérsékelt sikerrel. Mert végül harapófogóba került (behúzták a csőbe), és ő döntött: megalkuszik, hogy emberéleteket mentsen. És aztán furdalja a lelkiismeret.

Fölemelkedik, leereszkedik

A Szivárvány havasán voltaképpen kamaradarab, de hát meg kellett adni a módját: a nagyszínpadé az ősbemutató. És az előadás ezt a problémát is magától értetődően hidalja át. A nagyszínpad teljes szélességén átívelő kőfalak (kicsit az Octopus-bemutatóra emlékeztetve, de ez direkt jó) elé időről időre leereszkedik a magasból a Márton puritán szobájának határait kijelölő díszletfal (aztán, ha kell, fölemelkedik újra), és ezzel a dolog el is van intézve (díszlet: Pilinyi Márta). Működik a süllyesztő is: amikor Márton a nyitóképben a „színpad alól” megérkezik Burdigalába, ahol sivalkodó, áldását kérő asszonyok fogadják, már tudjuk, hogy jó helyen vagyunk. Egy megfáradt ember, akinek sok nyugszik a vállán. És ő igyekszik jól dönteni.

Lehetne vicces, de nem az

Amikor viszont a burdigalai zsinat gombafrizurás, első pillantásra némiképp viccesnek ható püspökei megjelennek a színen, egy pillanatra megrezdül a léc, és az ember elgondolkodik a korhű megjelenítés színpadi határain. Illetve a színpadi valóság működésének törvényein. (Meg azon, hogy a „valósághűség” milyen könnyen fordulhat önmaga paródiájába – abszurdba – a színpadon. Márton és Sulpicius nem visel parókát. Minek. Csak Kenderes Csaba szépen formára fésült frizurája emlékeztet kicsit a filmes Szent Ferenc-ábrázolásokra, de ez kifejezetten jótékony áthallási-átnézési lehetőség. Úgy látszik, a krisztusi egyszerűségre időről időre föl kell hívni a figyelmet a katolikus egyházban.)
De a lécrezdülés tényleg csak egy észrevehetetlen pillanatig tart (a színpadkép különben is szép, a „korban tartott” kosztümöknek köszönhetően): amint a színészek megszólalnak, elmúlnak a kételyek. Annyira komolyan, átgondoltan, világosan hangzanak föl a püspöki szólamok, hogy a megszólalások komolysága hitelesíti a figurákat is. A császári hatalommal boldogan lepaktálni kész Hydatiusét és Ithaciusét – Endrődy Krisztián, Matusek Attila –, a fényűzést elutasító, kimondottan Priscillanus-hívő Instantiusét – Kelemen Zoltán –, a tanácstalan vígjátéki figura Héraikos püspökét – Avass Attila –, Delphinusét – Horváth Ákos. (A neveket nem kötelező megtanulni, a szerepek világosan azonosíthatók.:)) A színpadkép mindenestül egyszerű, puritán, a produkciót láthatólag nem veti föl a pénz. Mondhatni: Márton szellemében.

Karnevál-érzés

Amikor a bumfordi, mégis finoman ravasz és praktikus római katona-trónbitorló Maximus – Trokán Péter játssza, aki szintén képes elfeledtetni a római parókát – megjelenik a színen, azért kapunk egy kis tobzódó Savaria Karnevál-érzést. Bár az Isten helyett (freudi alapon) néha még „isteneket” mondó Maximus azt is megjegyzi, hogy már a birodalom se a régi. Tulajdonképpen hátborzongató az a kedélyes fenyegetés, amellyel Maximus/Trokán Péter mégicsak ráveszi Mártont a nyilvános gesztusgyakorlásra.

De miért Szivárvány havasán?

Például azért, mert a Szivárvány havasán kezdetű csíki népdal egy régi zsoltáron tűnik át (vagy fordítva). A latinul fölhangzó gregorián színházi kórusmuzsika szerzője Melis László, az előadást megemelő felvételek Falusi Anikó vezetésével, hallgatók közreműködésével készültek a Nyugat-magyarországi Egyetem szombathelyi zenei tanszékén.

Égesd el!

A végén Márton elmeséli Sulpiciusnak a „tűz-csodát”, amely vele anno megesett. De megkéri, hogy ne írja le – csakhogy elkésett: Sulpicius már följegyezte ezt a történetet. „Akkor égesd el!” Ezek a nagyon valóságos, hús-vér színházi Márton utolsó, talányos szavai. Ahogy a Szivárvány havasán (a népdal) mondja: „...órák és percek gyöngyökké lesznek, mind felszedném s elszórnám másfelé...” A gyöngy – az betű: Sulpicius ír, Márton él.

 

 

 

Forrás: (Vas Népe) Szerző: Ölbei Lívia

 






Kelemen Zoltán - Magyar