Tartuffe (2017. Kritika: Fidelio)
Kergetőző képmutatók
Béres Attila szombathelyi Tartuffe-rendezése tartózkodik a túlzottan merész asszociációktól.
Bajomi Nagy György már termetével is betölti a színpadot. De nemcsak ezért eszményi Orgon. Bamba balek bárki lehet, de ilyen bájosan buta óriás ritkaság számba megy. Így nem csoda, bár talán nem is egészen véletlen, hogy Béres Attila szombathelyi Tartuffe-rendezése nem annyira az álszent képmutatóról, mint inkább áldozatáról, a jámbor, becsapható, hitre, erkölcsi támaszra, biztos pontra vágyó polgárról szól. Ez az Orgon bizonyára újgazdag, aki hirtelen olyan közegbe került, ahol nincs otthon, ahol ritka körülötte a levegő, ahol nem leli igazán a helyét. Ettől van, hogy olykor jóságos alaptermészetéből is kifordul, hisztérikusan agresszívvé válik. Minél inkább érzi, hogy nincs igaza, annál dühödtebben ragaszkodik rögeszméjéhez.
Körülötte mindenki élvezi azt a jólétet, amelyért egyedül ő dolgozott meg, ő pedig nem érti ezt a képtelen szituációt, amelyben csak ő nem leli a helyét. A vallásban keres menedéket, lelki támaszt, és a templomban akad rá Tartuffe-re, vagy az őrá. Molière-t állítólag nem kisebb személyiség, mint a király anyja, Ausztriai Anna vádolta vallásgyalázással a Tartuffe miatt, holott a komédiás joggal hivatkozott arra, hogy ő nem az igazi hitről, hanem a képmutatásról írta darabját. Csakhogy a hipokrízis is a hit, a vallás talaján csírázik ki. A dogmatikusok és a mögöttük álló diktátorok pedig mindig jobban szerették a képmutatókat, mint az igazán lelkesedő híveket. Az előbbiek mindig jó szolgák maradhattak, míg az utóbbiak kiábrándulva, harcias ellenséggé válhattak. (Mint ötvenhatban az Eörsi-féle igazi kommunisták.)
Béres Attila rendezése tartózkodik a túlzottan merész asszociációktól, aktualizálásban beéri annyival, amennyit Pilinyi Márta mai öltözetei üzennek. Orgon családja teljes meggyőződéssel, mondhatni igaz hittel képviseli a naiv, romlatlan normalitást. Éppen ezért ostorozza őket Orgon bigott anyja, ezért tartja őket romlottaknak. Molière a zsenialitás egyszerűségével ütköztet kétféle világlátást, mikor az öregasszony fanatizmusát és menye józan, derűs bölcsességét teszi egymás mellé. Nagy Cili minden szempontból kiválóan alkalmas ennek a testben és szellemben egyaránt érett, bölcs nőnek a megjelenítésére. Németh Judit meg a dühödt hárpiát hozza erőteljesen darabindító tirádájában. Csonka Szilvia, az egykori született naiva, megérett a nagyszájú cseléd, illetve komorna kulcsszerepére. Magabiztosan intézi a cselekményt, igazgatja a nélküle összegabalyodó, esetleg elhaló szálakat, és fanyar kedéllyel ironizálja a történteket. Noha ezúttal a címszerep nem főszerep, Metz Tibor nagyszerű Tartuffe. Agresszíven szürke, jelentékenyen semmilyen, fenyegetően alázatos. Képmutatása meggyőződés és alaptermészet. Kelemen Zoltán végrehajtója jól megfelel Parti Nagy Lajos fordításának: Loyal Ignác.
Horesnyi Balázs díszletének lényege egy hatalmas, író-, tárgyaló és étkező asztalt egyesítő bútordarab. Orgon otthona egyben az irodája is. Ahogy illik egy mai magyar kisvállalkozóhoz.
/Forrás: Fidelio.hu-Zappe László/
« Vissza az előző oldalra!
