Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail küldése

Üvegcipő (2014.Kritika:Vas Népe)

Pedig tudja, hogy rajongok – avagy papucs és üvegcipő a WSSz-ben

Borjút vár, kis marhát kap

2014. május 05., 06:25 szerző: Ölbei Lívia
Az évad utolsó kamaraszínpadi bemutatója a WSSz-ben Az üvegcipő, amelynek titkos főszereplője Molnár Ferenc örök szerelme: a színház.

„„Most aztán hirtelen meglepetés éri, bornyúra készült és marhát kap, most másféle savakat kell produkálni, olyanokat, amik a marhához valók”, mondja Sipos Lajos bútorrajzoló (asztalos), amikor Irma a megígért borjúvesés helyett felsált és krumplit tálal föl ebédre. Tulajdonképpen ebben a megszólalásban összefoglalható Az üvegcipő konfliktusa, bonyodalma és megoldása, legalábbis Sipos szemszögéből: másra készül, mint amit kap. A végén ráadásul az őrmester „nagy marhának” és „kis marhának” nevezi Sipost és Irmát, mielőtt kisétálnának a fénybe. Vagyis arról már nincs tudomásunk, hogy Siposnak miképpen sikerül „átkapcsolnia a gyomrát” (a vasárnapi ebéddel nem volt gondja), de hát ez minden rendes mesében így van. Bár Az üvegcipő éppen azért izgalmas, mert nem „rendes” mese, nem véletlen, hogy az öregedő asztalos képében megjelenő selyemnadrágos herceg mellett vonuló Irma-Hamupipőke lábán a WSSz előadásában, Valló Péter rendezésében több számmal nagyobb a báli fekete lakkcipő. Amelynek pedig az a legfőbb tulajdonsága, hogy pont passzol. Ahogy Molnár Ferenc furcsa, szép, fanyar, kegyetlen vígjátékában is minden passzol – a csodálatos, ráadásul nagy bölcsességre, emberismeretre támaszkodó színházi masinéria ismét lélegzet-elállítóan működik. Sőt: gyaníthatóan mégiscsak ez a lényeg, még akkor is, ha súlyos problémák húzódnak a mélyben. Akkor is – vagy éppen azért – a színházi működés a legfontosabb, ha valójában borzasztó az a hazugságokra, megfelelési és fölkapaszkodási, megkapaszkodási kényszerekre épülő kispolgári világ (eredetileg 1924, külső Józsefváros), amelyben az arany cipős Adéltól a gyászban járó Roticsnéig mindenki játszik és hazudik, takargat valamit (múltat, szeretőt, magányt, gyereket); csak a színházrajongó, teátrálisan szavaló (fricska a Nemzeti-stílusnak), fürdővízben kékítőt oldó kiscseléd, Irma nem. Egyáltalán nem habókos, tud különbséget tenni, az ő útja egyenes: a Nemzetiben a karzaton ül, az „életben” a földön jár, botrányt csinál, leleplez és cipeli a bőröndöt. Ezt az egyenes utat – amely úgy vígjátéki, hogy lélektanilag is hiteles – szépen járja be Irma szerepében Csonka Szilvia. Különben az előadás mintha megrekedne, vagy lebegne, vagy meg-megbotlana (mint Adél – valóságosan és nyilván jelképesen) a komédia és a lélektani, esetleg társadalmi helyzetek-igazságok minél pontosabb feltárása, felmutatása között. Vagy a tündérmese és a mindennapi durva realitás között (az előadásban sok a kifejezetten kemény fizikai akció). Vagy a 20. század eleje és a 21. század eleje között. Látványában is: nézőként mintha mind Adél panziójának lakói lennénk: a puritán (stilizált és reális) játéktér két hosszanti oldalán, egymás szemében. A padlózat két helyen megrepedt, mintha földrengés után (Ady: „Minden egész eltörött”), a színpad fölött opálos, fényszűrő könnyű és súlyos üvegtáblák függnek, a semmiben. (Égbolt vagy ránk ereszkedő mennyezet.) A morózus Sipos ismétlődő (vagyis eredendően komikus) figyelmeztetése – „Ajtó!” – itt mesebeli, fénylő csodává szelídül: kis zene, Irma toppant, a mindig nyitva felejtett ajtó, vagyis téglafal bezárul (aztán „magától” kinyílik: szezám, tárulj).

Papucs és üvegcipő, a Molnár-ciklusból. Szabó Irma: Csonka Szilvia, Sipos Lajos: Szerémi Zoltán (Fotó: Szendi Péter)

Szerémi Zoltán csöndes, megfáradt Sipost játszik; és a csöndjei valahogy többet, mélyebbet, távlatosabbat, formátumosabbat sejtetnek, mint ahogy azt maga a szerep engedi. Adél keménysége, karcossága jól áll Nagy Cilinek (vagy fordítva). De vallomásos monológjai mintha melodrámába fordulnának. (Ha csak nem azért, mert Adél a saját kis játszmáiban alkalmazza a pátoszos Nemzeti-stílust.) Császár Pál szerepében Kálmánchelyi Zoltán inkább tűnik mindenestül jóravaló fiúnak, mint szívtiprónak, ráadásul korban is Adélhoz-Nagy Cilihez illik. (Nemrég az Illatszertárban pont ők ketten voltak egy pár.) Így viszont megbillen, súlytalanná válik az az elszántság, amivel a darab szerint 36 éves, majdnem emancipált és féltékeny Adél az ötvenes Siposhoz menekül feleségnek a hozzá képest szemtelenül fiatal Császár Pál, a csalódás és a világ szája elől.

Duró Győző több szerepet kihúzott az ezúttal kamaraszínpadra szánt darabból, kiélesítve az alapkonfliktusokat. A második felvonásban a lakodalom trükkje az, hogy a vendégek „bemennek a házba” táncolni (nem látjuk őket). Üde, „molnáros” színeket hoz a hajasbaba-Viola szerepében Varga Dóra, a házmester-házaspár szerepében Bálint Éva és Kelemen Zoltán. És milyen gyönyörű, ahogy a legkényesebb pillanatban, a pszichológia törvényei szerint Sipos-Szerémi Zoltán sehogy nem bír kitérni abból, hogy a házmestert Popovicsnak hívják. Pedig egyértelmű: a felesége a Popovicsné.

A törvénytelen Irma törvényes Siposné szeretne lenni. És mert a borjú meg a „kis marha” voltaképpen egy és ugyanaz, könnyen kiderülhet, hogy Sipos számára sincs ebben semmi meglepő: azt kapja, amire készült.

 

Molnár Ferenc: Az üvegcipő. Díszlet: Valló Péter. Jelmez: Benedek Mari. Dramaturg: Duró Győző. Zene: Melis László. A rendező munkatársa: M. Kapornaki Rita. Játsszák: Szerémi Zoltán, Nagy Cili, Csonka Szilvia, Németh Judit, Kálmánchelyi Zoltán, Trokán Péter, Horváth Ákos, Varga Dóra, Kelemen Zoltán, Bálint Éva, Vlahovics Edit, Alberti Zsófi.

Ölbei Lívia

 

 






Kelemen Zoltán - Magyar