Vitéz Mihály (2015. Kritika: Revizor)

"HOGY GYŐZTÜNK, HA VESZTETTÜNK?"

Székely Csaba: Vitéz Mihály - Weöres Sándor Színház, Szombathely

Értem én, miért lehet ezt a Mihály vajdát nagy román nemzetegyesítő hősként ünnepelni: a 16-17. század fordulóján, ha csak röpke egy esztendőre is, három országot sikerült egyesítenie: Erdélyt, Moldvát és Oláhországot. Székely Csaba drámája egymásra kopírozza egy ember és egy nemzet fölemelkedését. Ja, a bukását is. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Bajomi Nagy György

Hogy ez a bizonyos nemzetegyesítés valójában országok erőszakos lerohanása volt, rengeteg áldozattal, azt tudjuk be a valóság makacs ellenállásának a fikció és történetírás nagyratörő ambícióival szemben. Apropó, nagyratörő: Márton László drámatrilógiája, A nagyratörő ugyanabban a korban játszódik, mint Székely Csaba Vitéz Mihály című drámája, s ez utóbbi egyik mellékszereplője az a bizonyos „nagyratörő”, Báthory Zsigmond, akit Székely drámájában nemes egyszerűséggel „bumerángnak” neveznek a császári udvarban, többszöri lemondásai és visszatérései miatt.

Székely Csaba Vitéz Mihály című drámája – mellyel megnyerte a szombathelyi színház drámapályázatát, a színház pedig megnyert egy igen figyelemre méltó darabot – jó érzékkel alkalmazza a shakespeare-i paneleket: sok szereplő, sok öldöklés, tündöklés és bukás, meg még egy vészbanya is van. Ami ott nagyszabású, az itt kispálya – és ebben, vagyis a formátumváltásban érhetni tetten Székely unikális drámaírói kvalitását. Ehhez, a formátumváltáshoz társul a „szemetes” nyelv, telipakolva alpári és kézenfekvő poénokkal, és társulnak a figurák is szépen, megannyi haszonleső szélkakas. Fúj, politika. Akkor és most.

Edvi Henrietta e.h. és Mertz Tibor

Ez a Mihály persze tagadhatatlanul képességes pasas, már csak azért is, mert tud jól nősülni, ebből lesz gazdag. Aztán a jó svádájával, gyors észjárásával lehengerli a környezetét, előbb a szűkebbet, aztán a tágabbat. Belepörög a hatalomba, tetszik neki, az ő eredendő és soha le nem vetett suttyó figurájának ugyanolyan jól áll a narancssárga necc-trikó, mint az arany öltöny. Szegődik hívévé rengeteg ember, oláhok, székelyek, románok, megy a csillaga fölfelé, s közben szép lassan kitanulja a történelemcsinálás és -írás művészetét is. Az a győztes, aki győzelemről beszél – mindegy, mekkorát hazudik. Sokba kerül ez leginkább a népeknek, amelyeknek lassan nyílik a szemük; és sokba ennek a vitéznek, akinek még lassabban.

A csaták mentén kavargó történelmi dráma egy fordított szemétdombon játszódik, pontosabban egy szemétdomb alatt. Horesnyi Balázs díszlete idelent fehér, sónak látszó granulátum, melyben kissé nehéz, de főleg poros a járás; odafönt pedig a történelem, vagy ha úgy tetszik, az evolúció szemétdombja lóg baljósan, mosógép-dobtól lábosokon át kályhacsőig. Több mint empatikus díszlet – ahogy Béres Attila rendezése is több mint empatikus: fölveszi a drámában kínálkozó párhuzam fonalát, még föl is dúsítja, és könnyű kézzel engedi mintegy magától ráfeküdni erre a mi magyarországi jelenünkre itt. Nehezebb dolga van, éppen a gördülékenységgel a darab második részében – tán mert a fölívelés állomásai mindig különbözőek, a bukáséi viszont hasonlítanak egymásra –, itt nem ártott volna egy erősebb beavatkozás, amely lenyesegeti a dramaturgiai szószátyárságot.

Kár lenne elmaszatolni, hogy Székely Csabát is ez a mechanizmus érdekelte: hogyan ragadja magával a hatalom az embert, hogyan pörgeti olyan magaslatokba, ahonnan már nem látja tisztán, mi zajlik odalent. Macbeth-től Richárdig Shakespeare-t is ez érdekelte igazán, ezért érezzük oly brutálisan jelenidejűnek egynémely mai előadásait.

Jelenet az előadásból. Forrás: wssz.hu.

A Vitéz Mihály – éppen az említett formátumváltás miatt – persze nem fejbeverős, hanem röhejes; és a színészek lubickolnak is a nevettetésben. Kivéve egyet – a fekete öltönyös, minden időben és helyzetben makulátlan külsejű és temperamentumú Petroszt, aki Mertz Tibor játékában igazi dermesztő alak, a bugris Mihály mellett és ellen az igazi nyertes, aki több kapura játszik, ezért örök túlélő. Mertz a simulékonyság, az alattvalói külsőségek, az örökös helyeslés mögött látni engedi a kapcsolat valódi természetét: itt bizony a szolga az úr.

Bajomi Nagy György korpulens termetével végigsodorja Vitéz Mihályt a röpke tündöklésen. Alakításának lendülete az előadás egyik nagy erénye, no meg az, hogy sem a figurából, sem a stílusból nem esik ki egyetlen pillanatra sem. És viszi, viszi a hátán az előadást.

Melyben emlékezetesek a különféle alattvalói csoportok is: a három bojár (Szabó Tibor, Kálmánchelyi Zoltán és Matusek Attila e.h.), akik Mihály híveként ellene és egymás ellen is örökké vívni készek, és a három erdélyi magyar (Kelemen Zoltán, Vass Szilárd és Endrődy Krisztián), akik csak föl-fölvillantják a nemzetkarakterológia néhány alapvonását. Aztán ott van még a hű szolga,  Mihálcsa, a bojár – Szerémi Zoltán szépen mutatja meg benne az örök lúzert. Báthory Zsigmond (Jámbor Nándor e.h.) csak röpke villanásra tűnik föl, de öccse, András (Balogh János) belehal a manipulációiba. A császári udvar kiskosztümös fiúk-lányok katonás gyülekezete, élén Avass Attila II. Rudolfjával, de köreikben felbukkan Conchita Wurst is, a különféle üzenetek tolmácsolása pedig igazi nyelvi ötletparádé (Vlahovics Edit és Edvi Henrietta e.h. jeleskednek benne). Mihály feleségét tüchtig és szexéhes Barbie-nak játssza Csonka Szilvia, szerelmét, Velikát „nőnek túl okosnak” Hartai Petra e.h.