Elérhetőségek

Kelemen Zoltán

9700 Szombathely,

E-mail küldése

Vitéz Mihály (Kritika: Ellenfény)

Euro-vízió

Székely Csaba: Vitéz Mihály - Weöres Sándor Színház, Szombathely

Csak az képes ennyire gátlástalanul, pontosan és szépen megmutatni vagy inkább megteremteni a legcsiricsárébb ízléstelenséget a színpadon, akinek biztos ízlése van. Béres Attilánál a legjobb kezekbe került Székely Csaba Vitéz Mihály című komikus történelmi tragédiája, a rendező és a szerző félszavakból is értik egymást: köti és oldja őket a többféle (magyar, erdélyi, román) kultúrából táplálkozó közös identitás. Eddig csak nemzeti Bánk bánunk volt, most már Mihály bánunk is van, elsőként Bajomi Nagy György személyében. Ő Vitéz Mihály: fordít, lecsap. És szúr.

Ölbei Lívia

Székely Csaba a Weöres Sándor Színház 2013-as centenáriumi Weöres Sándor-drámapályázatára írta meg a Vitéz Mihályt, amellyel aztán elnyerte a fődíjat. A dráma próbája a színház, és a szombathelyi ősbemutató igazolta a pályázati zsűri döntését.

A szerző 2013-ban már benne volt az „édes Erdély"-mítoszt megtépázó Bányavidék-széria sikerében, a Vitéz Mihállyal a kisember-tematika után a régmúlt, a történelem felé fordult; látszólag legalábbis. Mindenesetre folytatta a fölszabadító mítoszrombolást: megtette főszereplőnek a számunkra jószerivel ismeretlen 16. századi román nemzeti hőst, akinek hatalmi mámorban kiteljesedő, „birodalomépítő" tündöklését és bukását az események szintjén a lehető legpontosabb történelmi hűséggel meséli el. (Talán éppen ez, a „történelmi hűséghez" való ragaszkodás az oka, hogy a második részben, úton a vég felé kicsit elveszünk – veszik a szöveg – a részletekben; az előadást nézve legalábbis.) Bár első pillantásra a tematikus váltás tényleg látványos, a Vitéz Mihály több szempontból magán viseli a korábbi Székely Csaba-darabok jellegzetességeit, nem nélkülözi például a könnyű kézzel összeszerelt bohózati masinériát. Ha a Bányavidék-trilógia irodalmi forrásait maga a szerző is Csehovban és az ír drámában látja, akkor a Vitéz Mihályban szintén szabadon, már-már egy gyerek szertelenségével, egyúttal komolyságával bánik a klasszikus elődök hagyatékával: a Vitéz Mihály-kortárs Shakespeare-től a korabeli drámapályázaton sikertelen Katona Józsefig; a Machbethnek megjelenő vész-, vagy végzetbanyáktól a békétlen főurak-motívumig. Az eredeti – túl hosszúnak ítélt – szövegváltozatban pedig megjelent Kepler is, mintegy átrándulva Az ember tragédiájának prágai színéből, bár Madách szelleme nélküle is ott lebeg a „színről színre" továbbgördülő Vitéz Mihály fölött.

Fölmerül a gyanú, hogy Székely Csaba egyenesen történelmidráma-paródiát írt, különös, groteszk, a blőd szóviccektől sem visszariadó, ál-archaizáló (a magyar szereplőknek minden múlt idejű ige után jut egy „vala"), kifacsart (Béres Attila megfejtése szerint a román szereplők a román mondatfűzés szabályait alkalmazva beszélnek magyarul), szabadszájú, mindenestül üde nyelven; de mégsem egészen. A Vitéz Mihály a maga szövegvalóságában mesterien megírt posztmodern pastiche, ha mindenáron címkével akarjuk ellátni. De a különböző rétegeket, elemeket összeragasztó „csiriz" egyáltalán nem látszik. Akár posztmodernnek mondható a Vitéz Mihály abban az értelemben is, hogy különböző nézőpontokat helyez egymás mellé, így téve szomorúan nevetségessé például búsongó, melldöngető nacionalizmusokat – a románt és a magyart is –, amelyek föllángolása mögött mindig pőre, vagyis éppen hogy ideológiákba jól becsomagolt hatalmi érdek húzódik. Mindenestül a helyzet komikus, parodisztikus, vagy inkább mindent áthatóan ironikus: van egyszer a nagy irodalmi-drámai örökség, van a sokszorosan terhelt, kelet és nyugat közé szorított közép-európai történelem; aztán van az a mindig meglepő, bár alapvető felismerés, hogy az emberi helyzetek nem változnak. Tükröt tart a Vitéz Mihály, ahogyan Hamlet kívánja: a történelmi drámának, a történelemnek – és a mának; különben mi értelme volna. (De nem lóg ki a lóláb. Nem érezzük, hogy a mai helyzeteket húzza rá a múltra, ellenkezőleg: a múlt eseményeire, Vitéz Mihály személyére és pályafutására vetül rá a jelen, óhatatlanul. Még akkor is, ha egy-egy kiszólás célzottam aktuális, például az üres államkasszát feltöltendő „ösvényadóról".)

A dráma valóságos tükörrendszer. Az első jelenetben (Mihály kiskamasz fiát tanítja: „Fordít, lecsap. És szúr. Nálam eddig bevált") az egész tükröződik; és a „bárdolatlan" Mihály személyiségének a hatalma növekedésével egyenes arányban bekövetkező, folyamatos torzulását egymás fordított tükörképeként működő jelenetek soraként látjuk. Az Erdély elfoglalását ünneplő velőtrázó, orgiába forduló, egy-egy pillanatra időtlen panoptikumba merevedő buli a csúcs, aztán minden szépen a visszájára fordul. (A „Jön a Misi Szentgyörgy felé" kezdetű eredeti erdélyi-magyar-roma mulatós – a Youtube-on a Toto Bandtől – a Vitéz Mihály ironikus himnuszává változik. De van itt búsongó „Tu Ardeal" is, Szabó Tiborral a főszerepben, saját gitárkísérettel. Ellenpontnak, tükörképnek tökéletes az éppen olyan érzelmes és búsongó „Ó, Erdély, szép hazám", bizonyos Tamás Gábor nevű mai trubadúrtól. Béres Attila nem bízta a véletlenre az „autentikus" zenék kiválasztását. Nyilván pontosan tudta, hol mit keressen.)

Voltaképpen „fordítva van", illetve tükörjátékon alapul a színpadkép is. Megint beválik a „Béres Attila-trükk": a majdnem üres játéktérben jön létre telített színpadi világ. A díszlettervező: Horesnyi Balázs. Fölöttünk Damoklész ezer kardjaként függ sok ócska, rég kidobásra ítélt kacat – most mondjuk azt, hogy ez a közép-kelet-európai történelem szemétdombja? A színváltásoknál előzékenyen városjelző táblák ereszkednek le a magasból, hogy véletlenül el ne tévedjünk: most a prágai udvar, most Bukarest, most Kraiova, most Gyulafehérvár (stb.). Báthory Zsigmondnál nagy térkép is van a háttérben, mint egy történelem- vagy földrajzórán (de hát voltaképpen ott vagyunk): Zsigmond akkurátusan elmutogatja, hogyan gondolja a német-római meg a török birodalom között a terjeszkedést és a keleti nyitást; aztán a keleti zárást. A padlózat fehér granulátummal: talán sóval van behintve. Íme, a „bevégeztetett" másik beszédes metaforája, bár a só utalhat akár a gazdaságra is. Ráadásul nehézkes rajta vagy benne a járás, hát még, ha tűsarkút hord az ember. Az ebből adódó komikus hatás főleg a plazmatévén szappanoperát bámuló, elhanyagolt Vitéz Mihályné szerepében Csonka Szilvia játékára nyomja rá a bélyegét. Belőle ez marad meg: ahogy dúlva-fúlva, látványosan áttipeg-áttrappol a színen. És bár szinte minden szereplő hasonlóan erős kontúrokkal, néhány jellegzetes, lendületes gesztussal van megrajzolva, ez nem mond ellent annak, hogy gazdag, árnyalt alakításokat látunk. Ráadásul többen több szerepben is föltűnnek; és itt nincsenek statiszták: a tömegjelenetekben mindenki részt vesz, példás és fölszabadító csapatjátékban. A négy csata négy fergeteges, zsigeri energiáknak utat nyitó dobkoncert, főleg pléh-hordókon kiverve, a színészek itt is maximálisan helytállnak.

A Vitéz Mihály csapatát erősítő Buzescu fivérek szerepében Szabó Tibor, Kálmánchelyi Zoltán és Matusek Attila viszi a bohózati prímet kesernyés felhangokkal, a nyomukban ott van a Báthoryak magyar triója: Kelemen Zoltán, Vass Szilárd, Endrődy Krisztián. Jámbor Nándor hol Vitéz Mihály Miklós fiának szerepében (ráadásul előbb 12, aztán 18 évesen), hol a feminin Báthory Zsigmond szerepében tűnik föl; és hogy nem szúr szemet az azonosság, nem csak a külön tanulmányt érdemlő jelmezeknek köszönhető. Bár a színészi játékot mindenképpen erősíti Pilinyi Márta jelmezeinek csodálatosan és ízlésesen ízléstelen, a legapróbb részletekig átgondolt és jelentéssel bíró világa. Egy szűkszavú székely úgy azonosítja Mihály mindvégig odaadóan szerencsétlenkedő hívét, a jóérzésű Mihálcsát, mint azt az embert, aki olyan „csiricsárén" öltözködik. Mintha ebből a „csiricsáréból" bomlana ki minden: Szerémi Zoltán lila nadrágot, piros inget visel, nyakában aranyláncon óriási arany dollárjel, az első jelenetben fejére húzott Coop-os nejlonszatyor – ha egyszer esik az eső. Mihály bán narancsszín necctrikója fölött a román vízilabda-válogatott identitásképző fürdőköpenye, Mihály vajda talpig aranyban (ide kell a Misi-mulatós); a Buzescuk nyakában a focidrukker-kemény mag gépikötött sálja; Velika, a szerelmes magyar luxuskurva – az őzike szépségű, őzike járású Hartai Petra – tűzpiros bocskaikabátja alatt matyómintás tanga, tűzpiros tűsarkú cipőjének orrán piros-fehér-zöld kokárdavirág. (És azért kell meghalnia, a szíve alatt Mihály gyermekével, mert az éj leple alatt csiricsáré álruhában, az épp árulónak gondolt Mihálcsának öltözve érkezik.)

Balogh János átszellemült együgyűséggel játssza a főpapból fejedelemmé avanzsált Báthory Andrást, aztán a félkarú szolgalelket, Sztojkát. Itt engedi meg magának Székely Csaba azt a viccet, hogy Sztojka szerint Dorina hazudott, amikor hajdan azt jósolta neki, hogy a háború majd kortalanná teszi. Kartalan vagy kortalan – nem mindegy. Vitéz Mihály hajléktalan vészbanya képében visszajáró nagyanyját, az unokája tündöklését és bukását következetesen megjósoló Dorinát Németh Judit játssza, akinek már megint (A félkegyelmű után) van bátorsága és tehetsége karakteres-groteszk csúnyának lenni a színpadon. Avass Attila több kicsi, nagyon különböző szerepben látható: „bárdolatlan" hóhérnak, affektáló Rudolf császárnak, szűkszavú székelynek és szobakutyaként a trónhoz kuporodó – „píszt és frídomot" hirdető – Conchitának is meggyőző. Horváth Ákosról meg lehetne mintázni a délceg, szűkszavú székely szobrát – és innen már csak egy ugrás a császári Basta generális, vagyis a beprogramozott Terminátor képében a fináléban fölsejlő sötét jövő. Mertz Tibor sima modorú Lucifer-változat: ő Petrosz, a folyton jókor és jó helyen lévő, saját haszonra dolgozó elegáns örmény. Olyan, mint a mindig magánál tartott, ritkán előkerülő kés: éles eszű, gyors és nesztelen. (Az első találkozásnál elvágja a Mihályt gúzsban tartó kötelet, az utolsó találkozásnál leszúrja őt. Az utóbbi mozdulat már az első találkozásban benne van.) Talán csak akkor zavarodik meg egy kicsit, amikor a kosztümös-katonás-focicsapatos és körülményes európai adminisztráció útvesztőjébe kerül; vállán átvetve divatos táska, benne narancsszín számlatömb. Az előadás kulcsjelenete Edvi Henrietta frenetikusan ostoba, elkerekedett szemű tolmács-produkciója, amikor Blende – a legfőbb Merkel-hasonmás Vlahovics Edit – és Petrosz („Herr Spion") között közvetít: minden értés félreértés.

De az ősbemutató nem jöhetett volna létre, ha Béres Attila a társulatban nem találta volna meg a címszereplőt, Vitéz Mihályt – Bajomi Nagy György személyében. (A jövő színpadi Vitéz Mihályainak lesz mihez viszonyulni.) Hedonista alkat, valami eredendő naivitás – hozzá szintén eredendő ravaszság. A szinte szeretnivaló naivitás és a minden hájjal megkent ravaszság kettősségén nyugszik a színháztörténet első Vitéz Mihályának többdimenziós személyisége: Bajomi Nagy György nagyon finoman és pontosan – lélektani hitelességgel – mutatja meg azt a folyamatot, amelynek során a karcos, durva és józan kereskedő ráérez a hatalom ízére, ahogy végképp elszalad vele a ló. Hiteles a hasadás és az összeomlás is.

Basta beköszön, katarzis nincs. Csak valami furcsa borzongás és üresség a sok játék és nevetés után. Belül még hosszan zakatol a Misi-mulatós. A Vitéz Mihály-ősbemutató káprázatos mese a világról, ahol élünk. Kortalan történet. Euro-vízió.

 

 






Kelemen Zoltán - Magyar