Márta nővér (elbeszélés)

                                                                  MÁRTA NŐVÉR

1915-ban született egy kis Vas megyei településen, Sitkén. A feltűnően eleven, életvidám, cserfes kislány, már egészen kicsi kora óta eleven diskurzust folytatott Istennel. Nagyon bensőséges kapcsolat alakult ki ő és a Megváltó között. Korán elhatározta, hogy őt fogja szolgálni, életét ennek szenteli.

Felkerekedett és Pápáig meg sem állt, ahol apáca lett belőle. A konyhán és az istállóban teljesített szolgálatot, főzött, és ellátta beteg, kiszolgáltatott "testvéreit". A kedves, fiatal, majdnem gyereklányt a félig őrült, mindig pityókás kocsis legény megkörnyékezte. Férfiúi közeledése kudarcra ítéltetett. Ebbéli csalódása következtében csaknem halálra szúrta az ifjú nőt. Márta nővér túlélte a brutális kalandot. A 30-as évek végén Budapestre vezényelte az anyaszentegyház, ahol az újpesti kórházban végzett ápolói és konyhai szolgálatot. Közben kitört a második világháború. A kórházat sebesültek, betegek százai, ezrei árasztották el. Az orvosok és ápolók a nagyreményű, és legendásan lelkiismeretes orvos, Teke doktor vezetésével kiszolgáltatott emberek tömegét mentették meg a biztos haláltól. A háború végén a kórházat bombatámadás érte. Sokan meghaltak, Márta nővér a légnyomástól félig megsüketült. De ezt is túlélte.

1949-ben az államosítások idején, az apácarendeket feloszlatták, Márta nővért, mint klerikális személyt kitelepítették egy isten háta mögötti porfészekbe. Ebben az évben történt, hogy Teke doktor feleségének az újpesti faipari nagyvállalkozó famíliájának, Klikáréknak a gyárát államosították, vagyonuk túlnyomó részét a néphatalom elkobozta. Az asszony  agyvérzést kapott és lebénult, testvére az ifjabb Klikár pedig beleőrült a megrázkódtatásokba. (A család másik fele távozott az országból.) Teke doktor ott maradt a család egyetlen saját tulajdonban hagyott ingatlanjában a béna asszonnyal, és a magába fordult, megbolondult rokonnal. Közben ő tovább végezte orvosi hivatását, ugyanabban a kórházban. Nagy volt a teher rajta. Ekkor az a gondolata támadt, hogy a legkiválóbb egykori nővért, a deklasszált Herczeg Herminát valahogyan vissza kellene csempészni a fővárosba. Ő a segítségükre lehetne. A kórházban ugyan munkát a múltja miatt nem tudna adni neki, de otthon a háztartás vezetésében nagy hasznát vehetnék.

Így is történt. A doktor befogadta a házukba Herminát, az egykori Márta nővért. A régi cselédszobában kialakított neki egy lakrészt, ő pedig mint házvezetőnő, mint egy 20. század végi illegális cseléd munkához látott. Csaknem huszonöt évig vitte hátán a család ügyes-bajos dolgait, gondozta a házban élő két súlyosan beteg embert, egészen a haláluk napjáig.

Családtaggá vált, Tekéék élete már elképzelhetetlen lett volna nélküle.

Miután az asszony és testvére is eltávozott az élők sorából, az orvos és Hermina ketten maradtak a nagy házban. Közben Teke doktor is beteg lett, belgyógyász lévén saját maga diagnosztizálta a gyógyíthatatlan kórt. Azt is tudta, hogy két-három évet élhet még így, ha mindenre odafigyel. Tudta, ha ő meghal, Hermina fedél nélkül marad, még a nyugdíja sem biztosított. Mindenképpen gondoskodni akart arról az emberről, aki annyi évtizeden át segített rajtuk.

A helyzetet felvázolva Herminának, más megoldást nem találva, megkérte a nővér kezét. Így mint örökös, a halála után biztosított maradhatna a nő jövője. Herminának élete legnehezebb döntését kellett meghoznia.

Felrúghatja-e az egyháznak tett esküjét, az Istennel kötött szövetséget?

Kettős szorításban őrlődött hónapokig. Megvizsgálva lelkiismeretét, végül elfogadta az ajánlatot, azzal a feltétellel, hogy minden marad a régiben, vagyis azután is cselédként él a házban. Így is lett, továbbra is lelkiismeretesen végezte feladatát, férjét változatlanul magázta, és doktor úrnak szólította, gondosan ápolta a nagy beteg embert, akinek az életét majdnem két évvel hosszabbította meg.

Miután Teke doktor elhunyt, Hermina egyedül maradt. A házat eladta, egy tízemeletes panellakásba költözött. Az örökölt vagyon egy részét az orvos és annak első feleségének a családtagjainak visszajuttatta, a másik részét a rokonai és felebarátai között osztotta szét. Magának annyit hagyott, amennyiből szerényen tengette az életét.

Apácának már nem akart vissza menni, (pedig 1990-et követően tehette volna) hiszen a házasságkötéssel  elvágta azt a köldökzsinórt, ami odakötötte.

Úgy élt, ahogyan Isten igaz szolgája kell, hogy éljen. Szerényen, a Megváltóval való kapcsolatával sosem kérkedve, tiszteletben tartva mások életét, gondolkodását. Sokat beszélgetett Urával, ugyanúgy, mint kislánykorában.

92 évesen halt meg egyedül, de nem magányosan. Jó ember volt, a legjobb, akit valaha ismertem.

Hozzászólások

Hozzászólok